Berniczky Éva
Amikor beállunk a sor végére, eluralkodik rajtam a szokásos pánik. Ebben a tempóban kizárt, hogy Csönge a vonat indulása előtt fél órával hozzájusson a jegyéhez. Márpedig a kiírás szerint azután élő lelket nem bocsájtanak a vámolás szentélyébe. A beengedő ember ennek megfelelően szigorú ajtónállónak mutatkozik, gondoskodik a feszültség folyamatos szinten tartásáról. Mielőtt a várakozók bizakodni kezdenének, az ügyeletes rendre elkurjantja magát, figyelmeztet, hány perc múlva jár le az útlevélvizsgálathoz igyekvők ideje. Minél közelebb kerülünk a vonat indulásához, annál gyakrabban riogat. A vége felé aztán egyetlen hatalmas kurjantássá növi ki az egyenruháját, már levegőre sincs szüksége, megszűnik élőlénynek lenni. Abban a pillanatban, amikor legkevésbé sem hiszünk a csodákban, valamennyiünk fejében átrakódnak a vágányok. Innentől nincs más menekülési útvonal, egyfelé tartunk. A kijelölt kényszerpályán együttesen vesszük az akadályt, amelyet individuumként semmiképpen sem győzhetnénk le. Az ellenünk szegülők pálfordulása észrevétlen, szinte törvényszerű. Időben rögzíthetetlen a pillanat, amikortól az ajtónál posztoló egyenruha megtelik emberrel, aki már nem ellenünk vártáll, hanem értünk, amikortól a pénztárban körmölő asszonyság keze alól már gépi gyorsasággal hullanak a jegyek.
Végül megvan, sikerült, Csönge és társai diadalittasan vonulhatnak a vám- és útlevélvizsgálatra. A menetrend szerint a vonatnak rég el kellett volna indulnia, ehelyett bevárja az utolsó jegyváltót. Tulajdonképpen nincs szükség menetrendre, nem is értem, miért a felturbózott pánik, amikor még soha senki nem maradt le. Illetve egyszer megesett velünk. Azon az ünnepeket követő hétvégén megtöbbszöröződött a határon átkelni kívánók tömege. Ezzel szemben délben a szokásos egyetlenegy vagont húzta át a mozdony Záhonyból Csapra az utasokért. A felgyülemlett állományt minden igyekezet ellenére sem sikerült bevagonírozni, bepréselni a szűkön szabott négyzetméterekre. Kétségbeesésre ennek ellenére senkinek sem volt oka, a vonat átvitte elsőre bepréselt szállítmányát a túloldalra, majd visszafordult a lemaradottakért. Szóval egy rossz szavunk sem lehetett. Azért felmerült bennem, vajon miért nem csatolnak eleve erre az amúgy szíves mozdonyra két-három vagont legalább? A térségben azonban nem szokás zavart okozó kérdéseket feltenni.
A jegyvásárlási mizéria elengedhetetlen része utazásainknak, ha nem így zajlana, előbb-utóbb hiányérzet uralkodna el rajtunk. Mennyivel unalmasabb, ingerszegényebb, bizonyos értelemben fájdalmasabb lenne, ha nem közvetlen a vonat indulása előtt nyitna a nemzetközi pénztár, vagy teszem azt, nem kézzel állítanák ki, hanem géppel nyomnák a jegyeket. Kényelmesen, időben hozzájutnánk, és ácsoroghatnánk céltalanul érvényes bilétánkkal zsebünkben a nyáron is elképzelhetetlenül hideg betonkaszárnyában. Bámulhatnánk a falakon a szocreál sgraffito-hagyatékot. Addig merednénk rá, amíg divatba nem jönne megint az idejét múlta ábrázolásmód. Még megérjük, hogy nem kényszerből vésik elő az egymásra felvitt festékrétegekből a megfelelő színt ilyen csökötten, mint hajdan. Újra ez lesz a korszerű. A műértő turisták azontúl ide járnak lelkesedni, csak mi fogunk fázni az energiaelszívó holt faliképek alatt továbbra is ugyanúgy, ahogyan eddig. Csupáncsak azért, mert a megengedettnél mélyebbre ette bele zsigereinkbe magát a hely művészete.
A déli járat nekem határozottan lányos vonat, ehhez Csöngét szoktam kivinni, aki csak Pestig utazik. A hajnali fiús, ahhoz Kolost fuvaroztam rendszeresen diákkorában vasárnaponként, néha hétfőn. Veszprémbe nehezen jutott el emberi időben, ha a délivel indult Csapról. Így aztán alaposan megtapasztalhattuk a kora reggeli Moszkva—Budapest nemzetközi gyors diszkrét báját is. Az átkelés az utóbbi öt évben nemigen változott. Útlevél- és vámvizsgálat után az utasokat most is kiterelik a peronra, miközben kísérőiket szigorúan beparancsolják a váróterembe, nehogy a steril elutazók, mielőtt még felszállnának a vonatra, keveredjenek a tisztátalan itthon maradókkal. Az egyenruhás gárdának addigra amúgy sem marad más feladata, mint strázsálni a peronon, őrizni a szerelvényt, amíg el nem húz innen a frászba, felszabadítva a belföldön utazókat.
Persze ki a megmondhatója annak, hogy mivel jutunk messzebb: a saját alaposan kitapasztalt, olyan, amilyen vasútunk szolgáltatásait igénybe véve, vagy a zökkenésmentesebben működő ismeretlennel. A napokban a MÁV furfangos buktatóit véve érkezett Ungvárra kedvenc bácsikánk temetésére a lánya és az unokája. Közel-Keletre szakadt rokonaink Pesten keresztül próbáltak eljutni hozzánk. Mire a reptérről átkeveredtek a pályaudvarra, lekésték az utolsó esti vonatot. Így aztán a Nyugatiban kíséreltek meg jegyet venni a velünk korábban megbeszélt reggeli járatok egyikére. Azt a két vonatot ajánlottuk nekik, amelyekkel a gyerekeink gyakran utaztak, utaznak haza. A magyarul nem beszélő Juljával és lányával a jegyvásárlás közben telefonon tartottuk a kapcsolatot. Kétségbeesetten közvetítették a frissiben kapott hajmeresztő információkat. Hiábavaló volt sokéves tapasztalatunk, hiábavalónak bizonyult a neten elérhető részletes menetrend. Legnagyobb elképedésünkre a pénztárnál ellentmondást nem tűrően azt mondták nekik, hogy az általuk megjelölt időpontban nem indul vonat felénk. A pénztáros kisasszonyt, aki különben kitűnően beszélt oroszul, csak nekünk sikerült hosszas győzködéssel mobilon keresztül (magyarul) rávenni, hogy elismerje, mégiscsak közlekedik ilyenkor, átszállással ugyan, ez a Budapest—Csap járat. Máig nem fér a fejembe, miért próbálta ilyen konoksággal mindenáron letagadni a 6.25-öst. Igaz, a kicsikart vallomás után végleg bekeményített és a kényelmesebb időpontban induló 8.25-ösről már a leghatározottabb rábeszélés ellenére sem akart tudni. Na, olyan vonat aztán tényleg nem létezik, állította, miután a 6.25-öst nagy kínkeservvel bevallotta végre. Úgyhogy feladtuk, maradtunk a nehezen kiharcolt, azonosított korainál. Juliska egyébként sem akadékoskodott, aki az apja temetésére tart, nemigen válogat a vonatokban.
Megjelent: Mozgó Világ, 2008/július
