Mezei szegfűgomba (Marasmius oreades)

A mezei szegfűgomba kellemesen fűszeres illatú (neve is innen származik) nyersen is jóízű, közkedvelt gombánk. Ne feledjük, az illata fontos bélyeg! Mérgező hasonmásai (kerti susulyka, parlagi tölcsérgomba, viaszfehér tölcsérgomba) nem illatosak, de a szintén ehető rozsdásszárú fülőke sem így szaglik. A nevéből is következik, ez a gomba a rétek, mezők lakója – érdemes olyan marha- vagy birka-legelőket keresni, ahol még aktívan legeltetnek – és bár a nagy fű között néha nehéz észrevenni, figyeljük meg, hol zöldebb a növényzet, ott lelünk a folyásokra, néha a boszorkánykörökre… Sok felé hívják még csibegombának, vagy tyúkgombának

- de erről később. Megemlíteném még, hogy - eléggé el nem ítélhető módon - egyes vidékeken csiperkének hívják, ami nem követendő, hiszen az egy másik gomba neve!

A mezei szegfűgomba kinézete

Külleméről minden gombahatározó fontosnak tartja rögzíteni, hogy a kalapja 2-8 cm átmérőjű. Száraz időben fehér-krémszínű, nedvesebb időben őzbarna, barna (középen sötétebb, mivel nedvszívó húsa van). A kalap középen kissé csúcsos, széle felé látszódnak a bordák. Lemezei ritkán állók, nem egyforma hosszúak és nem lefutók, vastagok, kalappal azonos színűek.

Tönkje 4-10 cm hosszú, karcsú, idősebb gombánál szívósabb, szálkás (nem törik könnyen, szakítani kell). Érdemes ezért késsel szedni (a folyás védelmében, hiszen máskor is szeretnénk szedni), még akkor is, ha a rutinos falusiak csak lecsippentik őket a körmükkel, de ebben az esetben sérülhet a gombafonál…

A szívós tönköt étkezésre a receptes könyvek általában nem ajánlják - higgyétek el nem véletlenül, igencsak rágós tud lenni az idősebb példányoké - ezért a kalap alatt le kell vágni.

Megdolgoztat bennünket rendesen, hiszen minden egyes gombácskáért bizony le kell hajolni… Nem kis meló egy vödörnyit összeszedni, de igazán megéri a fáradságot.

Jól szárítható is, és a szárítmánya a friss gombáéhoz hasonlóan készíthető el (meleg vízbe áztatva majdnem olyan íze lesz, mint a friss szegfűgombának). Ismert még az erdei-, a feketetönkű- és fokhagymaszagú-, valamint a lószőr-, a nyakörves- és a narancsvörös szegfűgomba is, de mind ízben, mind illatban a legkiemelkedőbb a mezei szegfűgomba!

Leggyakrabban levesben és mártásként fogyasztjuk, de bármilyen elkészítési módra alkalmas. Kiváló például ízetlenebb gombák, húsok, gombás palacsinták, húsgombócok fűszerezésére, de érdemes vele kísérletezni is. Én például ma a csirkepörköltöt dobtam fel vele, mert ha nem házi a csirke, akkor ízetlen – enyhén halszagú – nem lehet csak úgy elővezetni, mint anno a nagyim, muszáj virítani valamit. De nincs ebben semmi kunszt:

Csirkepörkölt szegfűgombával

• zsíron megfuttatjuk a hagymát
• megpörköljük a csirkehúst
• sózzuk, borsozzuk, felöntjük száraz fehérborral
• meghintjük pirospaprikával, metélőhagymával
• dobunk bele egy apróra zúzott fokhagymát
• összerottyantjuk emberesen, kisebb lángon fél órát pároljuk
• tartózkodunk a víz használatától
• hozzáadjuk a szegfűgombát
• két apróra darabolt paradicsomot
• adunk hozzá még egy kis bort
• óvatosan megfordítgatjuk a húst
• dobunk rá egy ágacska lestyánt
• és fedő alatt addig pároljuk, míg besűrűsödik
• galuskát szaggatunk hozzá

Nem árt tudni: a szegfűgombák az A-vitaminon kívül az összes vitamint tartalmazzák, tehát frissen első osztályú saláta-gomba lehet, hiszen nyersen is fogyasztható - alapos mosás és kicsi szikkasztás után - hiszen nem ritkán tehéntrágyán terem...

Vendégposzt. Szerző: PRCIKK