manzárd műhely

Miközben a könyv szerzője a maga elé tűzött cél (körbeírni a hiányt) elérésére törekedett, szakmai kihívás elé állította recenzenseit is azzal, hogy új regénye integráns részévé tette a saját regényéről írt fiktív kritikákat. Ezek számos szempontból és többféle stílusban, más-más irodalmi felfogás alapján, de mégis érvényesen ragadják meg a mű szembetűnő gyengéit, sok helyütt elhibázottnak nevezett koncepcióját.

Így aztán ítész legyen a talpán, aki olyan fogást talál a Szembesülésen, amelyre ne maga a szerző hívta volna fel a figyelmét. Hiába állapítanánk meg például, hogy a szövegépítmény áttekinthetetlen, mert ezt a véleményt maga is kifejti: „…a regény túl van komponálva. A rendszer és a szerkezet olyan mértékben nehezedik rá a mű testére, hogy szinte megbénítja, elszívja életszerűségét. Bármi is történik vagy nem történik a regényben, minden történés és a történés minden hiánya egyazon rendszer kényszerének van alávetve.” Nem járnánk jobban azzal sem, ha megjegyeznénk, hogy a novelláiban (pl. Világvége c. kötet, 2002.) a modern realizmus legjobb hagyományait követő szerzőt láthatóan félrevitte a korábbi alkotásmódjával való szakítás szándéka, mert ez a kifogás már olvasható a könyvben: „…a megváltozott világrend és egzisztencia kiváltotta a személyiség … elbizonytalanítását. Az elhiteltelenedés így egyenes ágon vezet a posztmodern kánonhoz való átrendeződéshez, vagyis, egyszerűbben szólva, ami normatörő kreativitásként próbálná feltüntetni magát, azon látszik, hogy valójában a posztmodern normaelvárás buzgó túlteljesítése.” – Ilyen szigorúak nem is mertünk volna lenni.

Ám ezzel a poszttal valami nincs rendben. Hiába nevezte egy aktuális jegyzetében (Bartók Rádió, 2005. jún. 23.) Tarján Tamás a művet Milosevits Péter műszavával tipikus posztmodern trükkregénynek, és hiába olvashatjuk az ugyancsak a regénybe beépített fiktív kritikák egyikében, hogy „A Szembesülés szerzője egy letűnt, meghaladott írói attitűdöt képvisel… Láthatóan hagyományosan kontextualista alapállású, ráadásul gyanítható, hogy szemiotikai előfeltevései pedig referenciálisak, így regényszerkesztő igyekezete nem is tegnapi, inkább tegnapelőtti sémákat követ” – mert magunk mégis tudni véljük, hogy az irodalomelméleti szakzsargonban való látványos tobzódás és a regény példátlan hűsége a posztmodern szentháromsághoz (dekonstrukció, intertextualitás, önreflexió) egyben meg is kérdőjelezi ezeknek a fogalmaknak az érvényességét, és ami ennél is több: finom iróniát alkalmazva meg is haladja őket. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a mű testébe beemelt éles bírálatoknak és a bírált szövegnek az effajta egybeszerkesztése és hol párhuzamos, hol ellenpontos megfeleltetése nemcsak a hagyományos epikát, hanem magát a posztmodern attitűdöt is felszámolja, ha tetszik: a dekonstrukciót dekonstruálja. Ám mégsem arról van szó, hogy a posztos trükkök túlhasználása kontraprodukcióhoz vezetne és ezzel semmisítené meg a szemlélet és a műszerveződés alapjait. Nem olyan ez, mint az érzelgősbe átcsapó érzelem vagy a komikussá fokozott tragikum. Nem, ennél bonyolultabb a képlet. Talán akkor jutunk helyes következtetésre, ha megengedjük: Balla D. Károly tudatos alkotó, szándékosan vitte végletekig, halmozta a képtelenségig az áttételek, utalások, önidézések és visszacsatolások számát, mert arra számított, nem is alaptalanul, hogy ezzel új minőséget teremthet. Vállalását, hogy pusztán járulékos szövegek (elő- és utószók, jegyzetek, szómagyarázatok) révén jelenítse meg a nem létező cselekményregényt (az Oresztész-Elektra történet egy mai parafrázisát), megtetézte a alkotói folyamat rögzítésével (Werk-fejezetek), továbbá a munkatárgy hibáit feltáró bírálattal. Mondhatnók: önmagán hajtott végre filológiai élveboncolást, ami, valljuk be, a kétes eredménytől függetlenül is figyelemre méltó produkció.

Megjelent: Szépirodalmi Figyelő, 2005/4. Szövegforrás