Balla D. Károly
– Én sajnos nem érek rá, de hozhatok valakit magam helyett.
Ezt Jóska, a falubéli ezermester mondja, amikor Tibor megmutatja neki a csöpögő csapot, a lépcső kilazult fokát, a megereszkedett kapuoszlopot, és minden más javítani valót. Tudta ő, nem okos gondolat bérlőt fogadni – lám, mennyi kár –, inkább állt volna a ház üresen, az anyja mégis rábeszélte: jól jön az a havi kis pénzecske, miért is hagynák veszni az alkalmat. „De mama, egy év alatt mi Icával annyit keresünk odakint, amiből ezt az egész pecerájt mindenestül meg lehetne venni…” „Peceráj? Az apád háza? Ahol születtél?” Nincs mese: ki kell adni, nem állhat üresen, mert „kivész belőle az embermeleg”. Utóbb derül ki, anyja ezt már akkor megbeszélte a fiát nősítő szembe¬szomszéddal, amikor Ica először pendítette meg: munkát vállalnának egy évre külföl¬dön, kell valaki a gyerekek mellé, legjobb lenne, persze, ha anyuka… Miért is ne, legalább keze alá kerülnek az unokái, kicsit megneveli őket. Meg nem kell a négy falat néznie esténként.
– És kiféle lenne, ért az ilyesmihez?
– Tud az mindent, amit én tudok. Csak kicsit lassú.
– Lassú…? Hát épp, idő van elég.
Tibor arra gondol, nem is baj, ha kicsit elhúzódik a javítgatás, addig is puhíthatja az anyját, hátha mégis kötélnek áll, végleg velük marad a városban; akkor valóban el lehetne adni „az egész pecerájt”. Erre eddig a mama nem sok hajlandóságot mutatott: ahogy ők megjöttek a hosszú távollét után, már harmadnap indult volna haza, alig sikerült egy heti maradásra rábeszélni. „Különben is, előbb én akarok kimenni, megnézni, minden rendben van-e; ki kell tenni a bérlőket, férfiember kell oda, nehogy akadékoskodjanak.” „Szamárság, hogy akadékoskodhatnának, ha egyszer így volt megbeszélve Vince-szomszéddal: tizenkét hónap, egy nappal sem több. Addigra megépül az új házrész a lányék portáján…”
– Nem a munkája lassú. A felfogása. Kicsit dilinyós.
– Dilinyós? Úgy érti, hülye?
– Fogyatékos. De arany keze van, és szinte ingyen megcsinál mindent. Bentlakó a Sárga Házban, ahol sofőr vagyok. Vannak négyen-öten ügyes kezűek, és a főorvos szemet huny, ha kiviszem őket dolgozni a környékre. Addig sincs gond velük, nagyobb ebéd jut a többinek. Mire este hazaszállítom őket, fáradtak, hamar elalszanak, nincs arénázás éjszaka.
– És megbízható? Mennyi a napi bére?
Tibor elképzelte magát, amint egy idiótával tárgyal. Mikor őt már az is zavarja, ha valaki dadog vagy más beszédhibája van. Talán ezért is lett kutatóorvos, ne kelljen rendelnie… Közben kamaszkori olvasmánya jut eszébe, az Aranyketrec, aztán a tanulmányai. „Munkaterápia”, jut eszébe a megfelelő szakszó, és arra gondol, vajon Benedek István vagy egyetemi professzora mit gondolna a fogalom sajátos értelmezéséről: a dilikórház sofőrje mint pszichoterapeuta?
– Nem kell annak pénz sem, inkább valami használt ruhát, cipőt. És meg kell ebédeltetni, az fontos. Voltaképp a házi kosztért dolgozik. Nekem pedig, ugye, annyi benzinpénz, amennyiből reggel hozom, este viszem.
Aha, ez a Jóska üzlete. A kórház kocsijával szállítja a flepniseket, munkaideje rovására és persze „kincstári” üzemanyaggal. Amit kasszíroz, az tiszta haszon.
– És maga felelősséget vállal érte?
– Hát persze. Csendes bolond ez, nem csinált még bajt sehol.
– Az ebédet megbeszélem Vincéékkel, szemből. Amúgy is le vannak kötelezve az anyámnak. És mikor tudna kezdeni?
– Holnap reggel már ki is hozom, elmagyarázom neki, mit kell csinálni. Magának semmi gondja vele, akár ne is találkozzanak.
Megkönnyebbül. Kezet ráznak, ad kapu- és házkulcsot. Közben még eszébe jut:
– És hogy hívják, mi a neve a bolondnak?
– Mikola. Nem is tudom, ez a keresztneve-e vagy a családi.
– Azt hittem, magyar ember…
– Nem mindegy? Úgysem találkozik vele.
De, voltaképp teljesen mindegy. Csak az anyja meg ne tudja. Nem elég, hogy flepnis, még… Igaz, honnan is tudná meg, ha ő nem mondja. Na, nézzük az öreg Vincét.
– Jó hogy jön, szomszéd, már ki is töltöttem… Szeretném megköszönni… Jól jött a gyerekeimnek ez az év haladék. Múlt héten már be is költöztek a magukéba…
Persze, a magukéba… Ők hány évig is… Ica is diákszállóban lakott, negyedmagukkal más-más szobában… Aztán, amikor összeházasodtak és kaptak külön szobát, „vizes blokk” még ahhoz sem járt, vécén, zuhanyzón egy fiatal vendégtanárral kellett osztozniuk…
– Köszönöm, de kocsival vagyok.
– Meg ne sértsen már, szomszéd, az az egy kupica nem számít.
– Koccintok, de nem iszom meg, ne haragudjon, Vince bátyám… Hanem volna egy kérésem. Meg kell javítani pár dolgot a házban, meg a portán, és…
– Csak nem az enyéim tettek tönkre valamit?
– Dehogy! Egy év állásban is elromlott volna ez-az. Jóska, tudja, az ezermester, aki mindig megbütyköli anyámnál, amit kell, de most nem ér rá, szóval ő hoz holnap egy Mikola nevezetűt, aki majd elszöszmötöl nálunk pár napig. Anyámat addig nem akarom hazaengedni, és hát kellene ebéd naponta annak az embernek. Megkérhetném-e Irénke nénit, vigyen át déltájt egy tányér meleg ételt…
– Ugyan, Tibikém, meg van beszélve. Na isten-isten.
Mégis lehajtja a féldecit. Elégedett magával: ilyen rövid idő alatt mindent elintézett.
– Aztán mondja csak, szomszéd, mit dolgoztak maguk abban a messzi országban?
– Amit itthon. Ica gyógyított, én meg ültem a mikroszkóp előtt.
– Ott nincsen orvos?
– Van, de kevés. Nem győzik. Sok az elhanyagolt beteg, rossz a higiénia… izé, nincs tisztaság. Mindig felüti a fejét valami járvány.
– És igaz, hogy ott mindenki néger?
– Nem négerek, arabok.
– Az mindegy.
– Dehogy mindegy. Némelyik alig sötétebb, mint Vince bátyám nyár végén. – No, ezt nem kellett volna. Alighanem megsértette az öreget. – Épp csak magát a nap fogja le, ők meg ilyennek születnek. És a hajuk is más…
Elakad a beszélgetés. Darab ideig hallgatnak, aztán az öreg megkérdi, tölthet-e még egyet. Tibor elhárítja az újabb kínálást és sietősen el is köszön.
Pár perc múlva kocsija már a falu határában veri a port.
– Akkor így rendben lesz?
Ezt egy hét múlva az elszámolásnál kérdezi Jóskától, miután átvette a kulcsokat. Előtte végignézett mindent, láthatta, Mikola mindent megjavított, magánszorgalomból még a kiskertet is felásta.
– Kevesebbel is rendben lenne, nekem csak a benzin árát…
– Ugyan. Így is jobban jártam, mintha idegent fogadtam volna.
– Az már igaz, csak nem akarom, azt gondolja, én a pénzért.
– Látom a munkát, tudom, mennyit ér. Vincéék nem fogadtak el semmit a heti ebédért, az ingeket, nadrágokat pedig, amit a feleségem összeszedett a bolondnak, kidobtuk volna… És azt akarom, máskor is számíthassunk magára.
– Újabb munka?
– Előbb anyám költözzön haza, szokjon bele a régi kerékvágásba. Addig mondani sem merem neki. Hátul is meg lehetne művelni a földet, abba utoljára apám akasztott kapát.
Szinte látja az erős csontú, izmos öreget, amint vállán átvetve az ásót, gereblyét, megy le fütyörészve a kertbe. Öreget? Az évben lett volna hatvan. Vasárnap reggel a templomba készülve megszédült. Bele kellett fogódzkodnia a kredencbe, s ahogy mázsás testével rádőlt, a polcokon egymásnak ütődtek az edények. Erre a zajra jött be a mama az udvarról, le akarta fektetni. „Ugyan, ugyan, semmi bajom. Csak nem fekszem ágyba egy kis szédüléssel!” A templomból már úgy kellett hazatámogatni. Lefektették, de senkinek nem jutott eszébe, hogy orvost hívjon. Csak amikor már a lélegzete bennakadt a görcstől, akkor kaptak észbe.
Olyan családban, ahol kettejüknek is Dr. áll a neve előtt! Igaz, mit ért az ő doktorságuk, ha az apja nem hogy alaposan megvizsgálni nem engedte magát egyszer sem, de azon is felháborodott, ha Ica a szívét meghallgatni szerette volna. „Az én mellemen negyven éve volt utoljára hallgató, amikor besoroztak. A betegeket gyógyítsd, Icukám, ne az egészségeseket abajgasd.”
– Hát épp lehet róla szó. Ha már árendába nem akarták kiadni.
Valóban nem akarták. Az apa földjét, idegennek… De hogy egy bolond megművelje, az valahogy rendjén lenne. Az nem lenne… Nem lenne mi is? Kegyeletsértés? Ezt majd hazafelé végiggondolja. Jól emlékszik arra, milyen féltékeny volt az apja a kertjére. Ha a mama, amíg a dereka bírta, kiment valamit ültetgetni, mindig ribillió lett belőle. Nem ide kellett volna, hanem oda, nem így, hanem úgy. Végül meg kellett egyezniük: hátul az apáé az egész föld, oda jobb, ha más be sem teszi a lábát, anyáé meg a kis elülső veteményes, és persze a virágoskert a tornác előtt.
– És mondja csak, ez a Mikola ellenne az anyámmal?
– Elvan az az ördög öreganyjával is. Már nem úgy értem, hogy a kedves mama… Szóval csendes, magának való fiú, nem árt a légynek se. Lakassák jól, és megcsinál mindent.
– Nem szokott dühöngeni, nincsenek rohamai?
– Nem tudok róla. Csak arra kell vigyázni: italhoz ne jusson. Ha egy pohár bort megiszik, berúg tőle, mint egy gyerek, aki sosem próbálta. Olyankor óbégat, hatajkodik… Vagy ha nagyon éhes, akkor ideges lesz, morog. Különben dolgozik csendben. Szóljon a doktor úr, én kéznél vagyok mindig. Mikola meg ráér.
– Fogyatékos? Tán csak nem egy bolondot fogadtál fel? Az bajmolódott a portán?
Ezt az anyja szegezi neki, amikor arra válaszol, ki ásta fel a kiskertet. Eddig csupán annyit tudott a mama, hogy a kisebb-nagyobb munkák elvégzésére Tibor „embert” fogadott, de afelől eddig nem érdeklődött, kicsodát. Talán biztosra vette, hogy Jóskát.
– Na és ha bolond? Nézze ezt a lépcsőfokot!
Anyja már nyitja a száját, valami csípőset hogy mondana, de a vékony gyalult deszkák úgy ölelik körül a grádicsot, mintha eleve így tervezte volna a mester. A csapot is, igen, meg a kapu oszlopát… azt észre sem vette.
– Aztán honnan keveredett ide az a „fogyatékos” – nyomja meg utolsó szót.
– Bentlakó a Sárga Házban.
– Jesszusom, akkor az valóban flepnis!
Tibor bólint, és kicsit leheveredik a konyhai ládára, mint diákkorában oly gyakran. Ha a heti tanulás után szombat délutánra holt fáradtan, kiéhezve hazaért, az anyja mindig kedvenc ételeivel várta. Mire telerakta a bendőjét nyögővel, lapcsinkával vagy törtpaszullyal, úgy elgyengült, hogy le kellett dőlnie a karos ládára. „Feküdj le kisfiam rendesen, az ágyba, aludj egyet”, nógatta az anyja, de neki már nem volt se kedve, se ereje feltápászkodni. Azonnal feneketlen álomba zuhant. Csak pár percet aludt így, ám olyan édesen, hogy a nyála is mindig kicsordult. Álmodni is tudott ezalatt, legtöbbször valami jólesőt – de megébredve már hiába igyekezett visszaemlékezni arra, mit is; csupán a helyszínt tudta felidézni: egy tisztáson vagy erdőszélen áll, éjszaka, holdfény… És akkor történik valami, sosem látott tünemény kerül szeme elé… Amikor felült a ládán, már ott gőzölgött előtte a kávé, s az anyja elnéző mosollyal mustrálgatta, „istenem, olyan sovány vagy”.
Most valahogy töri a hátát, oldalát a deszka, nem esik jól a fekvés a ládán. Fel is ül, nyújtózkodik.
– Főzöm a kávét, kisfiam. Ami meg azt a bolondot illeti… Rendesen dolgozott. Még a kredencet is alápeckelte, nem zörög benne az edény, ha elmegyek mellette…
– Na látja. Máskor is elkélne itt egy dolgos kéz. Felásná ez a földet is egykettőre, vetne bele krumplit, kukoricát…
– Az apád földjét? Egy félnótás?
– Ugyan, anyám! Hat éve már… A házat, azt persze nem akarta üresen hagyni, de a föld, az hadd menjen veszendőbe, teremjen labodát.
Kicsöpög a kávé. Az anyja beleönti az előmelegített porcelán pikszisbe, abból tölti a két csészébe.
– Aztán mi a neve annak a dilinyósnak? – az érdeklődés azt jelenti, nem zárkózik el a lehetőség elől. Csak épp ne ezt kérdezné. Igyekszik a legtermészetesebb hangon válaszolni, egyszersmind hanghordozásával a dolog jelentéktelenségét éreztetni.
– Valami Mikola.
Anyja reagálása meglepi.
– Ha Mikola, hát Mikola. Ha teszi dolgát tegye rendesen…
Nem is érti, miért örül ennyire annak, hogy anyja kötélnek állt. Próbálja elhitetni magával, nem a kertben megtermő javak érdeklik. Hanem? Hogy a mama ne legyen egyedül? De miféle társasága lehet neki egy bolond, akinek nyelvét se nagyon érti. Akkor hát? Mikolának akar jót tenni? Jóskát lekötelezni? Vagy egyszerűen annak örül, hogy amit eltervezett, az ilyen könnyen megvalósulni látszik? Netán az apja iránti kegyelet fordult ilyen furcsa ellentétébe?
– Nem tudna bevinni a városba?
Ezt ő kérdezi két héttel később Jóskától. Ahogy megbeszélték: elhozta Mikolát a mamához, ő is idejött, négyesben mindent megbeszéltek. A társalgás furcsán zajlott: mind ő, mind a mama Jóska közvetítésével szólt a bolondhoz. Mintha diplomáciai tárgyalás lenne, és a felek kizárólag tolmács révén érintkezhetnének. Mikola egyfolytában vigyorgott, Jóska élvezte saját szerepének fontosságát, a mama meg át-átcsapott szigorúból barátságosba, gazdaasszonyi rátartiságból anyáskodó megértésbe.
– Éppen bevihetem. Nem indul a verda?
– Nem bizony. Hogy mi lelte, nem tudom.
Még szerencse, hogy ő hamarább kerekedett fel. Ha Jóska a bolonddal már elhúzott volna a kórház mikrobuszán, akkor ő most itt rekedne: vonat, busz csak holnap reggel indul a városba.
– Belenéznék, hátha valami apróság.
Kínos ácsingózás. Anyjától már elbúcsúzott, be is küldte a házba (nem szereti, ha a kapuban állva integet utána), most zörgesse fel újra? Mikolával meg csak nem elegyedik szóba, következetes akar lenni a kialakult „diplomáciához”. A „tolmács” pedig se hall, se lát, derékig már elnyelte a motorház.
– Most gyújtózzon, doktor úr.
Végre. Beül, fordítja a kulcsot. Elsőre bekapja. Éljen!
– Eldöcög egy ideig, de az elosztót sürgősen ki kell cserélni. Induljon előttünk, én megyek maga mögött. Ha valahol lerobbanna…
– Köszönöm, ez jó ötlet.
Óvatosan, a szokottnál sokkal lassabban hajt. Éppen sötétedik, ilyenkor amúgy sem ajánlatos… Jó hosszú út lesz. Mindegy, fő, hogy hazaérjen. Csak semmi pánik! A mikrobusz itt jön mögötte, látja a tükörben. Lassan feltűnnek a vasúti csomópont fényei, onnan már csupán erős félóra; megnyugodhat. De alig oldódik a feszültsége, a kocsi rángatni kezd, és le is fullad.
– Ettől féltem – pattan ki Jóska a megálló mikrobuszból. – Ennek annyi – emeli ki a hasznavehetetlen alkatrészt – ezzel már tíz métert se…
– Most mit csináljunk?
– Itt kell hagyni a kocsit.
– Azt nagyon nem szeretném.
– Hazáig mégsem vontathatom. Legfeljebb ide – bök válla fölött a fények felé. Ismerek ott egy pár autós embert. Valamelyiknek csak akad ilyen vacakja tartalékban.
– Van egy kis baj!
Ezt már akkor mondja Jóska, amikor látszólag minden rendben megy: került vadonatúj elosztó, a beszereléssel is végzett, sikerült a próbaindítás…
– Mikola lekéste a vacsorát. Ha beviszem, éhen kell lefeküdnie. Üres hassal nem fog elaludni, elkezd hangoskodni, felveri a fél kórházat. Az kell még, hogy a főorvos megorroljon rám, és letiltsa az egészet.
Hirtelen maró éhséget tapasztal ő is a gyomrában. Ebédelni nemigen szokott, munka végeztével eszik inkább alaposan, de most sietett az anyjához. Ott elhárította a kínálást, mert tudta, jönnek a „munkavállalók”. Most meg öreg este van. Mikolán már látszik is, hogy nyugtalan, nyilván Jóska sem evett, hiszen az ő kocsijával vesződik órák óta.
– Énmiattam, vagyis az autóm miatt történt. Így hát meghívom magukat.
– Elviszem inkább a nővéremékhez. Ahogy az órát nézem, amúgy is ott alszom ma.
– Ugyan, még azzal is gondja legyen, nem elég a szerelés, vontatás. Ahogy beérünk a városba, elmegyünk…
Hirtelen elhallgat. Eszébe ötlik, kik is képezik a társaságát. Ezekkel beállítani egy rendes étterembe!? Kezdi bánni a nagyvonalúságát, keresni akar valami más megoldást, de Jóska szerencsére megelőzi.
– Tudok jobbat. Útközben. A Komonyiék falatozója.
– Remek! Oda én is be-betértem régebben, nagyon jól főznek.
Negyedóra múlva már asztalnál ülnek. A szomszédjukban kamionosok, távolabb néhány törzsvendégnek tűnő részeg – igazán nem szúrnak szemet a bolonddal.
– Milyen italt hozhatok?
– Sört! Sört akarok! – szólal meg Mikola órák óta először, ám annál hangosabban.
– Valami üdítőt – mondja határozottan Jóska. A pincérnő nem érti, miért bírálja felül egyik vendég a másik rendelését. Felnőtt férfiember, miért ne ihatna sört. Közvetlenül hozzá fordul:
– Amstel, Arany Fácán, Obolony?
– Sört, sört! Hát nem érti? Sört akarok! Csak sört!
A pincérnő kicsit megrémül, látja, valami nincs rendben a kuncsaftjával. Ijedten Jóskához fordul.
– Hozhat neki egy pohárral. De előbb az ételt! Addig inkább mi sem iszunk. Ja és… egy leveseskanalat is legyen szíves.
Érkeznek a sültek, rizzsel, rósejbnival. Mikola az összes kenyeret kiveszi a kosárból, tányérja mellé tornyozza. Kézbe fogja a húst, de nem emeli a szájához, hanem a fejét hajtja le, úgy harap. Az asztalon fekszik másik keze is, abban a kenyér, ehhez is odaviszi a száját, harap. Egyet jobbra, egyet balra, fel sem pillant.
Tibor megrendülten nézi. Ilyet még az araboknál se nagyon…
Hozzák az italokat. Ők még alig is kóstoltak bele az ásványvízbe, Mikola már le is húzta a sört, eszik tovább. Végez a hússal, kezébe veszi a kanalat, kotorja vele a köretet. Közben persze csámcsog, szuszog, nyögdécsel.
Kellett neki bolonddal dolgoztatni, tépelődik Tibor, alig mennek le az ízletes falatok a torkán. Az a benyomása, mindenki rájuk figyel. Érzi, égni kezd a füle.
Jóska ásványvizet tölt Mikola sörös poharába, de a bolond észreveszi a mesterkedést, felmordul:
– Sört! Sört akarok! – Sárga fogairól ételmaradékok repdesnek minden irányban, nem kevésbé a kanálról, amellyel verni kezdi az asztalt.
Most már valóban őket nézi mindenki. Tibornak végképp elmegy az étvágya, a gyomra is összeszorul. Kérdőn néz Jóskára, aki adagja felénél tart. Őt kevésbé zavarja a dolog, láthatóan szeretné befejezni a vacsoráját. Félhangosan mondja:
– Hadd igyon még egyet, talán elálmosodik.
Amikor Tibor odainti a pincérnőt, akkor lép be a falatozóba kis társasággal Ica egyik munkatársa. Más már nem is hiányzott!
– Egy pohár sört, és fizetnék is azonnal.
Mikola szerencsére elcsendesül, a jövevények pedig a bárszékekre telepednek anélkül, hogy őt észrevennék. Ám elég, ha egyikük csak egyszer is hátrafordul…
– Jóska, ne haragudjon, én elmegyek. Kérjek még maguknak valamit?
– De hát alig evett!
– Ugye megérti, hogy…
Jóska követi Tibor tekintetét, végigpásztáz a bárpultnál kávézó társaságon. Bólint, és folytatja a vacsorát, fel sem nézve tányérjából.
Tibor megkönnyebbül, hangtalanul feláll, kifelé menet az ajtóhoz inti a pincérnőt, s a mosdó előtti fordulóba húzódva rendezi a cechet.
Amikor végre a kocsijában ül, akkor veszi észre, csurom víz az inge, tetőtől talpig kiverte a veríték. Gyomrában lassan oldódik a görcs, émelygése is kezd alábbhagyni.
Gyér a forgalom, üres az országút. Most már csak beletapos a gázba, szeretne mielőbb hazaérni.
Alig húzatja fel a kocsit százra, amikor másfajta érzés keríti hatalmába. Maga sem tudja, miért, lassítani kezd. Még gurul valamennyit (félúton járhat két falu között), aztán úgy érzi, muszáj megállnia. Félrehúzódik, egészen az útpadka szélére, kikapcsolja a motort. Kis gondolkozás után a fényszórót is leoltja.
Ugyan mit keres itt az éjszakában? Miért érezte, hogy meg kell állnia?
Kiszáll a kocsiból, megcsapja a friss éjszakai szél. Csillagos az ég, a hold is magasan jár, fényében jól kivehetők a részletek. Az út mentén bozóttal benőtt széles árok, jobbról sűrű erdő, a mélyén áthatolhatatlan sötétséggel, balról világosabb, gyér cserjés egészen a töltésig, mögötte ott a láthatatlan folyó, szinte érezni a hűvösen hömpölygő víz közelségét, ahogy sodorja a lelassult időt. Igen, ismeri, nagyon jól ismeri ezt a helyet, bár nem emlékszik rá, hogy valaha is megállt volna itt körbenézni. Most is ugyan miért tette?
Teljesen hülye vagyok, gondolja, és vissza akar szállni kocsijába.
Ekkor tűnik fel az erdőszélen a szarvasbika. Egy ideig mozdulatlanul áll, aztán ellép az árokig, szinte csak feje, agancsa látszik ki a magas bozótból. Kémlel, hallgatózik. Majd egyetlen nagyobb lendülettel felrugaszkodik az útra, átüget a túloldalra, ott aztán nem is lép, inkább úszik a bokrok között, már fent is van a töltésen, egy villanásnyira megáll, és máris lebukik a túloldalon a folyóhoz.
Tibor most fogja fel, mit is látott. Kicsit el van varázsolva, mintha a különös tünemény kiemelte volna az előbb még oly reálisnak tűnő éjszakából.
Visszaül a kocsiba, de még nem tud elindulni. Valami szorítja a tüdejét, fojtogatja a torkát. Nem tud erőt venni magán, előrebukik a volánra, rázkódni kezd a válla.
Tudja, semmi esélye arra, hogy anyja karos ládáján ébredjen egy édes álomból.
Kötetben: Világvége, 2002.
