 |
| Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába, Magvető, Bp., 2007 |
A regénybeli táj, vidék első pillantásra elvarázsoltnak tűnik, azonban lassacskán feltünedeznek Kelet-Európa jellegzetes helyei, alakjai, amik és akik belefásultak az idő komótos hömpölygésébe, s már nem kívánnak kitörni, nem kívánnak megváltozni, csupán létezni akarnak, ahogyan eddig is: nem változva, nem mozdulva, csupán megmerevedve egy jellegzetes pillanatban. Az egyik ilyen szimbolikus hely a vasútállomás, melynek homlokzatáról már rég leszedték a helységnevet jelző betűket, s aki itt akar leszállni, az idevalósi, vagy éppen véletlenszerűen választja leszállóhelyül ezt az állomást. S a betűket senki sem akarja újból felrakni, senkinek sem fontos, hogyan hívják a települést. Szinte az egész regény hangulatát visszaadja egy kisebb epizód a „buszpályaudvaron”. Az éppen induló busz sofőrje úgy dönt, mégsem indul el, s leszáll a buszról. A várakozók egyetlen zokszó nélkül ücsörögnek tovább a padokon, mintha sem menni, sem maradni nem akarnának: „Az autóbuszsofőr megvárta, amíg utasai már-már önszántukból lemondtak az indulásról, csak akkor keveredett elő. Felhúzódzkodott a vezetőfülkébe, felcsatolta levetett szárnyát, s némi kísérletezés után kinyitotta a keservesen zümmögő ajtókat. Láthatóan készen állt az árusok szállítására. Azok azonban nem siették el a dolgot, mintha most nem az indulás lett volna a legfontosabb.”
És az alakok sem különböznek nagyon a helytől. Szvitelszki, a helyi történelemtanár és egyben könyvgyűjtő, Ernesztovics, a bizonyos időnként megjelenő tanfelügyelő, Mokrinka, Szvitelszki mindenbe beletörődő felesége, Odarka, a mások férjét elcsábító bába, vagy éppen Mirku, a gomolyakészítő. Mindegyikük élete kilátástalan, valamilyen múltból hurcolt titokkal terhes, mely a szöveg minden szavából érződik, s az is, hogy titkaik valamiképpen összefonódnak. Szvitelszki poros könyvtárszobájában régi, szakadt könyveket gyűjt, már-már mániákusan, s birodalmába szinte senkinek sem szabad belépnie. Könyvgyűjtő szenvedélyének köszönhetően bukkant rá arra a naplóra a gomolyakészítő házában, melynek fordításával a regény női elbeszélőjét megbízza. Eleinte – Szvitelszkihez hasonlóan – annyit tudunk a rejtélyes naplóról, hogy egy titokzatos nő írta, de azt, hogy mikor és hol, az nem derül ki. Ahogyan az elbeszélő folyamatosan be-beilleszt egy-egy lefordított naplórészletet az elbeszélés menetébe, úgy derülnek ki bizonyos részletek a naplóíró életéből. Minden naplólap a hónap és a nap megjelölésével kezdődik, s így könnyen nyomon követhető a naplóbeli történések elbeszélt ideje. Éppen egy évet tesznek ki, augusztus 10-én kezdődik az első bejegyzés, s egy év múlva, ezen a napon végződik. Feljebb történést írtam, ami nem teljesen fedi a valóságot. A naplóbejegyzések inkább vég nélküli lírai futamok, majdhogynem prózaversnek is lehetne nevezni őket, kisbetűvel kezdődnek, és sohasem kerül pont az utolsó szó mögé. S így a bejegyzések egyszerre jelzik a folyamatosságot és a befejezetlenséget, egy élet rejtélyekkel teli pillanatait, hangulatait. Az elbeszélő eleinte csupán feladatnak érezte a lefordítandó részek elkészítését, majd ahogyan egyre jobban magával ragadta a napló hangulata, annál inkább kíváncsivá vált a titokzatos naplóírónő kilétére. S már nemcsak az eredeti szöveg hű lefordítása, szavainak értelmezése jelentette a feladatot. Kíváncsisága sokkal tovább vitte, és a mindent tudó postáskisasszony Kamenyicát is faggatta a ködbe vesző naplóíró kilétéről: „Azokban a ritka pillanatokban, amikor egészen közel férkőzhettem a szavakhoz, mondatokhoz, sőt elszemtelenedve odáig merészkedtem, hogy feltörve őket beléjük furakodtam, számomra is kideríthetetlen, mi okból, minek köszönhetően, egyszer csak teljesen váratlanul átlényegült a viszonyunk. Már nem én voltam az alázatos, hanem a meghódított szó, azt tehettem vele, amit akartam. Végre leírhattam Kamenyica helyett, amit az apjáról, az öreg bakterről és Alláról megpróbált elmondani nekem.” A fordítás öröméről és nehézségeiről szólnak az elbeszélő ezen sorai, melyek egyúttal egyfajta fordítói attitűdöt is körvonalaznak, miszerint nem a szószerinti hűség a fontos, hanem az eredeti írói újraalkotása. Mindezt azonban írói ars poeticaként is olvashatjuk. Nemcsak a fordítás mikéntjéről vallanak ezek a sorok, hanem magáról az írásról, a történetek kibontásáról, megfogalmazásáról, szavakba öntéséről: „A képek természetükből adódóan kötődtek, váltak le egymásról, vagy illeszkedtek egymásba.”. S Alla, a naplóíró alakja egyre jobban kibontakozik a naplóbejegyzések lefordítása közben, és lassan a regény főszövegében is átveszi a főszerepet. A csigalassúsággal dolgozó postáskisasszony történetei, elbeszélései révén egyre több részletet tudunk meg rejtélyes életéből, s így a bejegyzések és a főszöveg utalásai szorosan összefonódnak, az eddig homályos, elejtett szavak pedig értelmet nyernek. A süppedős perzsaszőnyeg rejtélyes ábrái megoldódni látszanak, s a szöveg egyre közelebb engedi magához olvasóját. A kezdetben még zűrzavaros, érthetetlen szóerdőnek tűnő sűrű elbeszélésszövet megadja végül magát, s kiderül Odarka, a gyermekét magától csecsemőként eldobó bába titka, aki azóta is keresi elhagyott lányát, ahogyan Alla, a naplóírónő is megtalálja keresett „boldogságát”.
Viszont Berniczky Éva regénye nem csupán a nőalakok boldogságkereséséről, kilátástalan életéről szól, hanem egy vidékről, egy országrészről, amely eleve meghatározza az ott születő emberek sorsát, s melyet – legalábbis a megalkotott kép szerint – megváltoztatni nem lehet. S hogy hol helyezkedik el e vidék? Valahol a Sinistra-körzet északi, észak-nyugati részén, ahol az emberek már beletörődtek hétköznapjaik nyomorúságába, s nem akarnak már változtatni időtlenül gomolygó sorsukon, hiszen az csak felesleges változásokat hozna.
