Balla D. Károly 2000±3. Az ezredforduló hét esztendeje c. könyvérőlSzerző: leho
Megjelent:
Papiruszportál, 2007. november 5.
A Pro Pannoniánál jelent meg BéDéKá újabb könyve, melynek alcíme, Egy manzárdőr naplójegyzetei, meghatározza a műfajt is. A naplóírás, elég, ha Széchenyi Istvánra és Csáth Gézára gondolunk, az egyik legszubjektívebb műfaj. A naplóírók a világ objektíven láttató (elfogadott) tucatszemüvegében az egyik vagy mindkét lencsét szokatlan dioptriájúra, a sajátjukra cserélik, s az eredmény egy másik világ, vagy ugyanazon világ másik vetülete, leképezése lesz. Az elforgatott vagy más szempontú objektivitás egy író esetében azzal a plusszal vagy mínusszal töltődik fel, hogy ő tudatosan, és nem csak magának naplójegyzetel.
Balla D. Károlyhoz fűződő ismeretségem távoli, de barátinak mondható. Honlapősünk (Irodalmi Vademecum) létrejötténél önzetlenül segédkezett, több írása megjelent nálunk, s vele készült interjúk is olvashatók oldalunkon. Szimpátiával figyelem virtuális építkezését, független értelmiségi hozzáállását, kárpátaljai helyzetjelentéseit és a magyar irodalomról megfogalmazott állapotleírásait. Tetszik, hogy az irodalmat esztétikai értékénél, és nem másodlagos tényezők alapján próbálja megragadni. A politikára és a magyar–magyar viszonyra viszont másképp tekintünk, ez több, itt nem részletezendő okból is fakadhat, a lényeg, hogy ezen a téren sok mindent másként gondolunk, így naplójegyzeteit is némi távolságtartással, reményeim szerint objektivitással tudom olvasni.
*
Az író naplója. A helyzet fonáksága, hogy egy belső műfajban egy szakmabeli a külvilág számára is ír, BéDéKának is nyilvánvaló, nem is mentegeti magát, mint más írástudó, hogy „tulajdonképpen én ezt csak magamnak írtam, nem akartam megjelentetni”. Ezzel kezdi naplójegyzeteit:
„Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a „közírás” ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet „csak úgy” létrehozni.
Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?
Nincs ellenmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.” [És folytatódik a gondolat a honlapon: „…teljesen függetlenül attól, mi képezi a szavakba öntés tárgyát.” forrás]
Jó a cím, az eredetileg szürkének gondolt egyszerű ténymegállapítás, időbehatárolás – 2000±3 – a szöveget olvasva pluszjelentést kap, hiszen benne van a sokunk számára taszító ezredfordulós őrület, amikor a világ két évig ünnepelte az egy évfordulót. A manzárdőr pedig több szempontból is telitalálat: az új kifejezés nagyon illik a szerzőre, helyzetére, és egy sanda átfedés is rögtön eszünkbe jut, amit BéDéKá a manzárdon helyére is tesz („Nem vagyok hazardőr. Manzárdőr igen. Egy kis város kis folyója fölött őrizgetem padlásszobámat”).
Balla D. hónapos bontásban meséli el, mit tart fontosnak a manzárdból nézve. Magam – tudva, hogy ez a szerzőre nem jellemző, mégis – jóval több kárpátaljai „panaszt” vártam, hiszen tény, hogy az átlag magyar állapotokhoz képest Ungváron és környékén sokkal rosszabb a helyzet. Ezzel szemben a sorozatos áramszünetek esetenkénti megemlítése vagy például az internet bevezetésének nehézségei és aranyára mellett alig kerül szóba a kinti élet nehézsége. Balesetén kívül szinte csak utalásszerűen közli a valóban magánjellegű történéseket, egy-egy félmondatból derül ki, mikor jártak először Nyugaton, mikor lett és milyen autójuk, hogyan oldják meg Magyarországon a szállást, gyereke iskoláztatása milyen problémákat vet föl stb.
Annál inkább terítékre kerül a kárpátaljai irodalmi élet minősége, az irodalmi és politikai szervezetek működése. A szerző elutasítja az írói-költői küldetéstudatot. Nézőpontja, miszerint nincs „kárpátaljai” irodalom, illetve nem úgy van, ahogy sokan felfogják, világos: a művek univerzális irodalmi értékét tartja mércének. A tőle megszokott szabatos, de kíméletlen stílusban ostorozza a szerinte értéktelen műveket, attitűdöket, az irodalomban (is) még mindig élő urambátyámrendszert. Úgy véli, az ezredfordulón már nem elég vissza-visszamutogatni az átkosban elszenvedett sérelmekre, nem elég újra kiadni századszor is ugyanazokat a verseket, novellákat, amelyek miatt annak idején valakit szilenciumra, erre-arra ítéltek. Belepillanthatunk az itthon is néha önagyonülésező kulturális intézmények életébe, szervezeti felépítésébe, önszervező mechanizmusaiba. Konkrét személyek, politikusok, irodalomszervezők és „csak” írók, költők bonyolult viszonyrendszere kapcsán kerülhetünk közelebb a kívülálló számára ismeretlen, olykor belterjes irodalmi élet belső köreihez. Szervezetalakítások (melyek sokszor gittegyletszerűek), díjátadások, előadókörutak, író-olvasó találkozók, írótáborok, könyvfesztiválok, -bemutatók sajátos krónikáját kapjuk.
A pályázati rendszerre rátelepedő szerveződések anomáliáiról is bőven olvashatunk, így például az erre épülő könyvkiadás irodalomtól és a piactól idegen voltáról, amelynél már nem is számít, mennyi fogy a kötetekből, nem kell megjárniuk a könyvünnepeket, a lényeg, hogy megjelenjenek, s a pályázati összeget fel lehessen venni értük.
Ironikus, és a szerzőtől sem idegen, hogy a naplójegyzetekhez írt 2007-es szikár lábjegyzetekből kiderül, hogyan módosítják egyesek korábbi véleményüket, miként változik a véleményük akár 180 fokot. Ez a beállítódásváltozás nemcsak náluk természetes, BéDéKá is észreveszi önmagán, hogy az évek az ő gondolkodásán is nyomot hagynak: az „én is voltam úttörő, KISZ-tag” jellegű beismerések helyett előjönnek a fiatalkori kínos versek, naiv világmegváltó elképzelések, a szülői nehezék hurcolásából fakadó kompenzációs és megfelelési kényszer hatása stb. Becsülendő, hogy ezt nem hallgatja el, s ezt az őszinte szembenézést elvárja másoktól is.
Nagyon érdekes, ahogy mantraként újból és újból kijelenti, hogy mindenféle/-fajta szervezetből kilép, felhagy az irodalomszervezéssel, átlép a kötöttségek nélküli, virtuális irodalmi létbe. Ez a sziszifuszi küzdelem azonban vereségre van ítélve. Lehet, hogy BéDéKá kilép a nyilván tartott (vö. Szőnyei) szervezetekből, de rosszulesik neki, ha távozása után nem tájékoztatják egy-egy fontosabb eseményről, irodalmi újdonságról, legyen az mű vagy lapalapítás. Nekem, tetőtérlakóként úgy tűnik, hogy ugyanúgy folytatja az irodalomszervezést, mint tette azt a kilencvenes évek elején, csak a terep és a szerep lett más: könyvkiadói „rezidenciáját”, folyóirat-szerkesztőségét, alapítványi irodáját áthelyezte a virtuáléra, és más dimenzióban, a blogoszférában végzi ugyanazt, mint korábban. És ezt sokan nem bánjuk, hiába is hadakozik ellene; mosolyogva, kaján vigyorral állapíthatjuk meg, a küldetéstudatot oly sok helyütt, oly sokszor elutasító Balla D. virtuális vátesszé vált-válik sokak számára.
A könyv kitűnő látleletet ad irodalmi életünk kevésbé felszínen zajló mozgásairól. Nagy erénye tüske mivolta: egy-egy megállapítása piszkál, nem hagy békén, bedagad, láthatatlannak tűnik, mégis fáj. A szerző a mai magyar irodalomban sokak számára tüske a köröm alatt, akivel – és ennek a könyvnek a megállapításaival is – kell és lehet is vitatkozni. Nem érdemes megsértődni bírálatain, figyelmen kívül hagyni őket, elhallgatni, majd név említése nélkül idézgetni belőle: hanem vitatkozni kell vele.
A kötet méltatása során egyvalami mellett nem lehet elmenni: tele van kisebb-nagyobb helyesírási hibákkal, ami a szerző e téren is megmutatkozó igényessége miatt szemet szúr. A következő ±3 év közepén tartunk…
Link: Könyvfesztivál: Szembesülés – Beszélgetés Balla D. Károly íróval. SEO BDK
*
Az író naplója. A helyzet fonáksága, hogy egy belső műfajban egy szakmabeli a külvilág számára is ír, BéDéKának is nyilvánvaló, nem is mentegeti magát, mint más írástudó, hogy „tulajdonképpen én ezt csak magamnak írtam, nem akartam megjelentetni”. Ezzel kezdi naplójegyzeteit:
„Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a „közírás” ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet „csak úgy” létrehozni.
Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?
Nincs ellenmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.” [És folytatódik a gondolat a honlapon: „…teljesen függetlenül attól, mi képezi a szavakba öntés tárgyát.” forrás]
Jó a cím, az eredetileg szürkének gondolt egyszerű ténymegállapítás, időbehatárolás – 2000±3 – a szöveget olvasva pluszjelentést kap, hiszen benne van a sokunk számára taszító ezredfordulós őrület, amikor a világ két évig ünnepelte az egy évfordulót. A manzárdőr pedig több szempontból is telitalálat: az új kifejezés nagyon illik a szerzőre, helyzetére, és egy sanda átfedés is rögtön eszünkbe jut, amit BéDéKá a manzárdon helyére is tesz („Nem vagyok hazardőr. Manzárdőr igen. Egy kis város kis folyója fölött őrizgetem padlásszobámat”).
Balla D. hónapos bontásban meséli el, mit tart fontosnak a manzárdból nézve. Magam – tudva, hogy ez a szerzőre nem jellemző, mégis – jóval több kárpátaljai „panaszt” vártam, hiszen tény, hogy az átlag magyar állapotokhoz képest Ungváron és környékén sokkal rosszabb a helyzet. Ezzel szemben a sorozatos áramszünetek esetenkénti megemlítése vagy például az internet bevezetésének nehézségei és aranyára mellett alig kerül szóba a kinti élet nehézsége. Balesetén kívül szinte csak utalásszerűen közli a valóban magánjellegű történéseket, egy-egy félmondatból derül ki, mikor jártak először Nyugaton, mikor lett és milyen autójuk, hogyan oldják meg Magyarországon a szállást, gyereke iskoláztatása milyen problémákat vet föl stb.
Annál inkább terítékre kerül a kárpátaljai irodalmi élet minősége, az irodalmi és politikai szervezetek működése. A szerző elutasítja az írói-költői küldetéstudatot. Nézőpontja, miszerint nincs „kárpátaljai” irodalom, illetve nem úgy van, ahogy sokan felfogják, világos: a művek univerzális irodalmi értékét tartja mércének. A tőle megszokott szabatos, de kíméletlen stílusban ostorozza a szerinte értéktelen műveket, attitűdöket, az irodalomban (is) még mindig élő urambátyámrendszert. Úgy véli, az ezredfordulón már nem elég vissza-visszamutogatni az átkosban elszenvedett sérelmekre, nem elég újra kiadni századszor is ugyanazokat a verseket, novellákat, amelyek miatt annak idején valakit szilenciumra, erre-arra ítéltek. Belepillanthatunk az itthon is néha önagyonülésező kulturális intézmények életébe, szervezeti felépítésébe, önszervező mechanizmusaiba. Konkrét személyek, politikusok, irodalomszervezők és „csak” írók, költők bonyolult viszonyrendszere kapcsán kerülhetünk közelebb a kívülálló számára ismeretlen, olykor belterjes irodalmi élet belső köreihez. Szervezetalakítások (melyek sokszor gittegyletszerűek), díjátadások, előadókörutak, író-olvasó találkozók, írótáborok, könyvfesztiválok, -bemutatók sajátos krónikáját kapjuk.
A pályázati rendszerre rátelepedő szerveződések anomáliáiról is bőven olvashatunk, így például az erre épülő könyvkiadás irodalomtól és a piactól idegen voltáról, amelynél már nem is számít, mennyi fogy a kötetekből, nem kell megjárniuk a könyvünnepeket, a lényeg, hogy megjelenjenek, s a pályázati összeget fel lehessen venni értük.
Ironikus, és a szerzőtől sem idegen, hogy a naplójegyzetekhez írt 2007-es szikár lábjegyzetekből kiderül, hogyan módosítják egyesek korábbi véleményüket, miként változik a véleményük akár 180 fokot. Ez a beállítódásváltozás nemcsak náluk természetes, BéDéKá is észreveszi önmagán, hogy az évek az ő gondolkodásán is nyomot hagynak: az „én is voltam úttörő, KISZ-tag” jellegű beismerések helyett előjönnek a fiatalkori kínos versek, naiv világmegváltó elképzelések, a szülői nehezék hurcolásából fakadó kompenzációs és megfelelési kényszer hatása stb. Becsülendő, hogy ezt nem hallgatja el, s ezt az őszinte szembenézést elvárja másoktól is.
Nagyon érdekes, ahogy mantraként újból és újból kijelenti, hogy mindenféle/-fajta szervezetből kilép, felhagy az irodalomszervezéssel, átlép a kötöttségek nélküli, virtuális irodalmi létbe. Ez a sziszifuszi küzdelem azonban vereségre van ítélve. Lehet, hogy BéDéKá kilép a nyilván tartott (vö. Szőnyei) szervezetekből, de rosszulesik neki, ha távozása után nem tájékoztatják egy-egy fontosabb eseményről, irodalmi újdonságról, legyen az mű vagy lapalapítás. Nekem, tetőtérlakóként úgy tűnik, hogy ugyanúgy folytatja az irodalomszervezést, mint tette azt a kilencvenes évek elején, csak a terep és a szerep lett más: könyvkiadói „rezidenciáját”, folyóirat-szerkesztőségét, alapítványi irodáját áthelyezte a virtuáléra, és más dimenzióban, a blogoszférában végzi ugyanazt, mint korábban. És ezt sokan nem bánjuk, hiába is hadakozik ellene; mosolyogva, kaján vigyorral állapíthatjuk meg, a küldetéstudatot oly sok helyütt, oly sokszor elutasító Balla D. virtuális vátesszé vált-válik sokak számára.
A könyv kitűnő látleletet ad irodalmi életünk kevésbé felszínen zajló mozgásairól. Nagy erénye tüske mivolta: egy-egy megállapítása piszkál, nem hagy békén, bedagad, láthatatlannak tűnik, mégis fáj. A szerző a mai magyar irodalomban sokak számára tüske a köröm alatt, akivel – és ennek a könyvnek a megállapításaival is – kell és lehet is vitatkozni. Nem érdemes megsértődni bírálatain, figyelmen kívül hagyni őket, elhallgatni, majd név említése nélkül idézgetni belőle: hanem vitatkozni kell vele.
A kötet méltatása során egyvalami mellett nem lehet elmenni: tele van kisebb-nagyobb helyesírási hibákkal, ami a szerző e téren is megmutatkozó igényessége miatt szemet szúr. A következő ±3 év közepén tartunk…
Balla D. Károly: 2000 ± 3 Az ezredforduló hét esztendeje
Egy manzárdőr naplójegyzetei
Az Irodalmunk forrásai sorozat 30. kötete
Pro Pannonia Kiadó [Pécs, 2007]
A/5, kötött, 288 oldal, 2200 forint
ISBN 978 963 9498 83 9
Egy manzárdőr naplójegyzetei
Az Irodalmunk forrásai sorozat 30. kötete
Pro Pannonia Kiadó [Pécs, 2007]
A/5, kötött, 288 oldal, 2200 forint
ISBN 978 963 9498 83 9
Link: Könyvfesztivál: Szembesülés – Beszélgetés Balla D. Károly íróval. SEO BDK
