Jászberényi Sándor
Berniczky Éva nem tartozik a mainstream prózairodalomhoz. Nem sztáríró, lépéseiről és irodalompolitikai elképzeléseiről semmit sem tudunk. Nem szerepel állandóan a nyilvánosság előtt, gyakorlatilag nem vesz részt az irodalmi életben. Bár írásai általában elismerő kritikákat kapnak, komolyabb figyelem nem kíséri munkásságát. Pedig ritkán találkozni olyan meggyőző írói képességekkel, mint az övé.
Általános gyakorlat a recenzió írásban, hogy a recenzens próbálja megfejteni a szerzők bűvésztrükkjeit, azt, hogy mitől működik vagy éppenséggel nem működik egy szöveg. Egy hét alatt kétszer olvastam el legújabb kötetét, a Méhe nélkül a bábát, de még most sem tudom biztosan mitől hat ez a szöveg ilyen elementáris erővel. Nem értem miért leszek nagyon szomorú az elolvasása után.
A történet őszintén szólva nem túl bonyolult: két nő és egy férfi életébe kapunk bepillantást, periférián élő emberek életébe, akik mind defektesek. Az első olvasás után az volt a meggyőződésem, hogy Berniczky szövegének az a titka, hogy ezek a szereplők folyamatosan nosztalgiával gondolnak vissza a mégoly szar életükre is – és ez kölcsönöz valami ritka és szomorú szépséget a szövegnek. De azt hiszem sokkal egyszerűbb a helyzet: Berniczky figurái mind valószínűtlenek, s a szerző ezeket a teremtményeket mind költészettel tölti fel.
Mintha egy ritka jó verset olvasnánk, olyan ez a regény. Berniczky a költészet szabályai szerint építi fel könyvét, én meg csak pislogok, olyan súlyosak a sorai. Példákat direkt nem emelek ki, ha kivesszük ezeket a mondatokat a regénytestből, elveszítik súlyukat. Ezt a regényt egy szuszra kell olvasni, akkor hat igazán.
Sok fajta ízt érezhetünk a regény olvasása közben, én nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a szerző valamilyenfajta rokonságot mutat az orosz irodalom századelős költészetével, főleg az Ahmeizmussal (v.ö. Anna Ahmatova, Brodszkíj), de ez is csak találgatás, a titok megfejthetetlen marad.
Egy biztos: ritka és üdítő színfolt a magyar irodalomban ez a fajta próza, mely titokzatos és rengeteg kérdést hagy nyitva maga után. Olvasása közben az volt az érzésem, hogy ilyen szöveggel férfi nem tud jelentkezni: ha létezik kategorikusan női irodalom, amely szövegszerkesztésben és stilárisan is megnyilvánul, hát akkor ez az. (Nem összetévesztendő a feminista ponyvával, mely azért lesz „női” irodalom, mert témája a szingli vagy éppen nem szingli nő) Berniczkynél egy olyan látásmódot, érzelmi töltést láthatunk, mely jellemzően a női pozícióból táplálkozik.
A regényt tehát bátran ajánlom mindenkinek, aki minőségi szépirodalmat szeretne olvasni. Nyaralásra viszont senki se vigye magával ezt a könyvet. Túl nehéz ahhoz, hogy tengerparton olvassuk.
