Kőrös László
Balla D. Károly: Szembesülés (Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2005)
Ami itt következik, az egy kritika sokatmondó hiánya, avagy hiánykritika. Sőt, talán akkor járnék el a legstílusosabban, ha a továbbiakban nem is a Szembesülésről és Balla D. Károlyról, hanem erről a most születő dolgozatról és saját magamról értekeznék. Oly módon persze, hogy közben ilyen-olyan agyafúrt módokon beemelném a mondókámba személyét és művét, de csak kicsit. Úgy bánnék el a valósággal (a könyvvel és BDK-val), mint ő a Szembesülés meg nem írt háttértörténetével: addig kerülgetném, addig utalgatnék rá, addig lábjegyzetelném, míg meglehetős biztonsággal ki lehetne ókumlálni mondataimból, mit is gondolok én ezen irodalmi valóságról.
Meg kellene például mondanom, hogy szerintem regény-e a Szembesülés – sőt, ez a legeslegfontosabb, amit meg kell mondanom. Regény, de nagyon máshogy. Ahogy a könyv hátán olvasható ismertető fogalmaz: „A szokásosnál elmélyültebb együttműködésre késztet.” A szokásosabbnál elmélyültebb együttműködés ez esetben intellektuális munkát jelent, ami literátus emberek számára teljesen természetes. A feladat, amivel a Szembesülés megbízza olvasóját, az, hogy próbálja meg minél pontosabban rekonstruálni a történetet, amelyre a millió-egy utalás vonatkozik.
Amúgy nem egészen igaz, hogy az olvasó a dekódolás állandó kényszere folytán soha nem feledkezhetik meg magáról, mert vannak erős érzelmi töltésű, lírai megformáltságú részek, mondatok, amiken elrévedezik, felemeli tekintetét a könyvből, tűnődik. Az ilyen helyeken például: „… amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened, […] nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe…” Pátosz, ami mára már szinte minden irodalmi munkában meglepő – iróniához vagyunk szoktatva.
A már említett hátsó borítószövegben előfordul az „esszéregény” szó, ami könnyű megfejtés volna arra nézvést, mit is tartok a kezemben. A 9-es számú „Hiánylexikon”-szövegből azonban az derül ki, hogy eszszéregényt akkor ír az író, ha egyetlen életképes története sincsen ahhoz, hogy valódi regényt írjon. Ne lett volna tehát életképes története a Szembesülés írójának? Persze hogy volt, erről viszont a könyv bemutatóján azt állította, hogy nem tehette le egy az egyben az asztalra, mert élő emberek érzékenységét sértette volna. Ez az ő fejlődéstörténete, Bildungsromanja, és az a tájékozatlan, aki nem tudja kihámozni, ki kicsoda a meg nem írt, ám kommentált regény hősei közül, hogy hol és mikor NEM folyik az a meg nem írt epikai folyam. Ebben az esetben csaknem bizonyos vagyok abban, hogy Szerző ugratja Olvasót, bánni azonban nem bánom. Ez már csak így megy, mióta világ a világ… Mi oka volt mondjuk Poe-nak azt állítani, hogy az Arthur Gordon Pym, a tengerész kéziratát egy ismeretlentől kapta? Állítja és kész, ennyivel is talányosabb az ügy, a talány ébren tartja a figyelmet, pont.
BDK legkomiszabb húzása egyébként a mesterséges szövegromlások helyenkénti alkalmazása: ír egy függőleges vonalat és három pontot, ami az olvasót megtorpanásra és tűnődésre készteti: mi hiányozhat innét? Több alkalommal úgy vettem észre, hogy egy kínálkozó közhelyet hagy félbe, oly módon körülbelül, ahogyan versírás közben is szokás hibázni, nehogy túl gömbölyű legyen az eredmény. Nyilván azért teszi, mert nem szereti a közhelyeket.
Az iménti komisz jelzőt azért mertem megkockáztatni, mert az író folyamatosan játszik. Képes hosszan idézni az Iskola a határonból – vajon csak azért, hogy rámutasson, miként fest Ottliknál a mondat, aminek átalakított, de nem idézett változata kizárólag a képzetes történetben szerepel?
Egyébként meg nagyon jól van így. Képzeljük el, hogy valaki hagyományos formában akarja megírni a következő sujet-t: „Egy fiatalember két szellemi nagyság vonzásában, lehetetlen politikai közegben, múzsák és szerelmek vezetésével, sok vívódás után megtalálja helyét és célját a világban”. Jókora a valószínűsége, hogy elkövet egy jobb-rosszabb önéletrajzot, vagy – már a nevéből következően sem egészen friss műfajú – Bildungsromant, és akkor ő is, az olvasó is ott állnak megfürödve. Amikor Updike megírta élete regényét, valamelyik ítésze felsikoltott: „Az Istenért, ezt nem lett volna szabad! A tőkét nem írjuk meg, a kamatait írjuk meg!” Szóval, ha nem is hiszem el maradéktalanul, hogy a regény hiányát környező szövegek magát a nagyregényt – a játszó személyek iránti kíméletből – helyettesítik, nem baj, hogy így van. Egyébként is, az öntőforma – mint a pompeji hamuban az emberforma üreg (© by Balla D. Károly) – megvan: aki kivájta, egyszer még elszánhatja rá magát, hogy szépen, pontosan teleírja betűkkel, történettel.
Nem szeretném, ha rajtam ragadna, hogy én a formát nem tartom tartalomnak. A legmesszebb menőkig annak tartom. Márpedig a Szembesülés formája hihetetlenül bonyolult, többrétű, ravasz, mozaikszerű/töredezett, motívumgazdag. Megkockáztatom: eredetiségénél és kidolgozottságánál fogva valószínűleg irodalomtörténeti jelentőségű munka is. A bűnügyi tudósításokból ismert fordulattal: esszéregénynek látszó rendes, becsületes regény, amely komoly és játékos megfontolásokból a látszatát is kerüli annak, hogy igazi regény volna.
A könyv egyébként idéz egy negatív kritikát, az „Egy monográfiából” címmel. Abban BDK-t elmondják mindennek, csak épp derék embernek nem. Félreteszem azt a gyanúmat, hogy ezt a szöveget is ő maga írta, és csak arra koncentrálok, hogy miközben az a valaki, aki papírra vetette, elhordja mindennek a Szembesülést, a lényeget azért nem téveszti szem elől. Megállapításai jók, csak valamiért épp megrovó éllel íródnak. Ahhoz hasonlít az ügy, mint amikor egy magas, sovány emberről egy ellensége ezt mondja: „hórihorgas, groteszk Don Quijote-i figura” – de ha az illetőnek egy barátját kérdezzük, ő így festi majd le: „szikár, szíjas, prófétai alak”.
Meg kellene például mondanom, hogy szerintem regény-e a Szembesülés – sőt, ez a legeslegfontosabb, amit meg kell mondanom. Regény, de nagyon máshogy. Ahogy a könyv hátán olvasható ismertető fogalmaz: „A szokásosnál elmélyültebb együttműködésre késztet.” A szokásosabbnál elmélyültebb együttműködés ez esetben intellektuális munkát jelent, ami literátus emberek számára teljesen természetes. A feladat, amivel a Szembesülés megbízza olvasóját, az, hogy próbálja meg minél pontosabban rekonstruálni a történetet, amelyre a millió-egy utalás vonatkozik.
Amúgy nem egészen igaz, hogy az olvasó a dekódolás állandó kényszere folytán soha nem feledkezhetik meg magáról, mert vannak erős érzelmi töltésű, lírai megformáltságú részek, mondatok, amiken elrévedezik, felemeli tekintetét a könyvből, tűnődik. Az ilyen helyeken például: „… amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened, […] nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe…” Pátosz, ami mára már szinte minden irodalmi munkában meglepő – iróniához vagyunk szoktatva.
A már említett hátsó borítószövegben előfordul az „esszéregény” szó, ami könnyű megfejtés volna arra nézvést, mit is tartok a kezemben. A 9-es számú „Hiánylexikon”-szövegből azonban az derül ki, hogy eszszéregényt akkor ír az író, ha egyetlen életképes története sincsen ahhoz, hogy valódi regényt írjon. Ne lett volna tehát életképes története a Szembesülés írójának? Persze hogy volt, erről viszont a könyv bemutatóján azt állította, hogy nem tehette le egy az egyben az asztalra, mert élő emberek érzékenységét sértette volna. Ez az ő fejlődéstörténete, Bildungsromanja, és az a tájékozatlan, aki nem tudja kihámozni, ki kicsoda a meg nem írt, ám kommentált regény hősei közül, hogy hol és mikor NEM folyik az a meg nem írt epikai folyam. Ebben az esetben csaknem bizonyos vagyok abban, hogy Szerző ugratja Olvasót, bánni azonban nem bánom. Ez már csak így megy, mióta világ a világ… Mi oka volt mondjuk Poe-nak azt állítani, hogy az Arthur Gordon Pym, a tengerész kéziratát egy ismeretlentől kapta? Állítja és kész, ennyivel is talányosabb az ügy, a talány ébren tartja a figyelmet, pont.
BDK legkomiszabb húzása egyébként a mesterséges szövegromlások helyenkénti alkalmazása: ír egy függőleges vonalat és három pontot, ami az olvasót megtorpanásra és tűnődésre készteti: mi hiányozhat innét? Több alkalommal úgy vettem észre, hogy egy kínálkozó közhelyet hagy félbe, oly módon körülbelül, ahogyan versírás közben is szokás hibázni, nehogy túl gömbölyű legyen az eredmény. Nyilván azért teszi, mert nem szereti a közhelyeket.
Az iménti komisz jelzőt azért mertem megkockáztatni, mert az író folyamatosan játszik. Képes hosszan idézni az Iskola a határonból – vajon csak azért, hogy rámutasson, miként fest Ottliknál a mondat, aminek átalakított, de nem idézett változata kizárólag a képzetes történetben szerepel?
Egyébként meg nagyon jól van így. Képzeljük el, hogy valaki hagyományos formában akarja megírni a következő sujet-t: „Egy fiatalember két szellemi nagyság vonzásában, lehetetlen politikai közegben, múzsák és szerelmek vezetésével, sok vívódás után megtalálja helyét és célját a világban”. Jókora a valószínűsége, hogy elkövet egy jobb-rosszabb önéletrajzot, vagy – már a nevéből következően sem egészen friss műfajú – Bildungsromant, és akkor ő is, az olvasó is ott állnak megfürödve. Amikor Updike megírta élete regényét, valamelyik ítésze felsikoltott: „Az Istenért, ezt nem lett volna szabad! A tőkét nem írjuk meg, a kamatait írjuk meg!” Szóval, ha nem is hiszem el maradéktalanul, hogy a regény hiányát környező szövegek magát a nagyregényt – a játszó személyek iránti kíméletből – helyettesítik, nem baj, hogy így van. Egyébként is, az öntőforma – mint a pompeji hamuban az emberforma üreg (© by Balla D. Károly) – megvan: aki kivájta, egyszer még elszánhatja rá magát, hogy szépen, pontosan teleírja betűkkel, történettel.
Nem szeretném, ha rajtam ragadna, hogy én a formát nem tartom tartalomnak. A legmesszebb menőkig annak tartom. Márpedig a Szembesülés formája hihetetlenül bonyolult, többrétű, ravasz, mozaikszerű/töredezett, motívumgazdag. Megkockáztatom: eredetiségénél és kidolgozottságánál fogva valószínűleg irodalomtörténeti jelentőségű munka is. A bűnügyi tudósításokból ismert fordulattal: esszéregénynek látszó rendes, becsületes regény, amely komoly és játékos megfontolásokból a látszatát is kerüli annak, hogy igazi regény volna.
A könyv egyébként idéz egy negatív kritikát, az „Egy monográfiából” címmel. Abban BDK-t elmondják mindennek, csak épp derék embernek nem. Félreteszem azt a gyanúmat, hogy ezt a szöveget is ő maga írta, és csak arra koncentrálok, hogy miközben az a valaki, aki papírra vetette, elhordja mindennek a Szembesülést, a lényeget azért nem téveszti szem elől. Megállapításai jók, csak valamiért épp megrovó éllel íródnak. Ahhoz hasonlít az ügy, mint amikor egy magas, sovány emberről egy ellensége ezt mondja: „hórihorgas, groteszk Don Quijote-i figura” – de ha az illetőnek egy barátját kérdezzük, ő így festi majd le: „szikár, szíjas, prófétai alak”.
Megjelent: Új Holnap, 2005/3.
