manzárd műhely

---

---

Amikor először gondolkoztam el azon, hogyan közelítsem meg a választott témakört – A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban – többféle változatot is számba vettem.

Az első és leginkább kínálkozó lehetőség nyilván az lenne, ha széles ívű, általános képet festenék a történelemnek mint olyannak a jelenlétéről a határon túli magyar irodalmakban, ha felvázolnám a nemzeti múlt és a régiókba szakadt nemzeti irodalom összefüggésrendszerét, bizonyítván, hogy ez az összefüggés szorosabb, egyértelműbb és sokkal funkcionálisabb, mint az anyaországi irodalomban. A főleg a saját pátriámhoz, Kárpátaljához kötődő nevekkel, műcímekkel és sok-sok idézettel teletűzdelt előadásom valószínűleg meggyőzően bizonyítaná, hogy a határon túli magyar irodalmak és a történelem kapcsolata sokrétű és összetett, mert egyrészt a határon túli – így a kárpátaljai –  irodalom maga is a közös nemzeti történelemből eredezteti magát, ami, ezek szerint, számára alapvető fontosságú; másrészt elszánt következetességgel idézi meg egészét, megidézi korszakait, eseményeit és alakjait. Megidézi nem valamilyen okból, hanem valamilyen céllal, saját kisebbségi helyzetéből kiindulva és oda visszaérkezve. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a történelem megidézésével az elkötelezett határon túli írók saját közösségük speciális problémáira keresik és vélik megtalálni a választ, hogy Rákóczi vagy Petőfi az áradó szabadságvágynak, Mikes az idegenbe vetettségnek, Julianus és Körösi Csoma a gyökérkeresésnek, Verecke az ősi történelmi jusshoz való jognak a metaforája, és sorolhatnám tovább: Meotisztól Segesvárig, Árpádtól Zrinyi Ilonáig, a Honfoglalástól 1956-ig… Végkövetkeztetésem valószínűleg az lenne, hogy ezek a konkrét azonosítást lehetővé tevő metaforák összességükben nem jelentenek mást, mint azt, hogy a nemzeti eszmének elkötelezett határon túli magyar irodalmak két kézzel kapaszkodnak a történelembe, benne ragadják meg önmaguk létezésének és jogosultságának az attribútumát. Másképpen fogalmazva: a történelem a határon túli magyar irodalmak önazonosító metaforája.

A második, másfajta hangvételű, talán némileg provokatív, ám lehetséges előadás vázlatát úgy építettem volna fel, hogy be tudjam mutatni: a történelem megidézése a határon túli magyar irodalmakban – így a kárpátaljaiban – a megalkuvást, a túllihegett lojalitást, a szervilizmust példázza – vagy legalábbis példázta a közelmúltban. Valószínűleg meggyőzően tudtam volna bizonyítani, hogy amikor íróink és költőink elszánt következetességgel idézik meg a történelem egészét, korszakait, eseményeit és alakjait, akkor ezt azzal a tudatos céllal, szolgáló szándékkal, elkötelezettséggel teszik, hogy a fennálló (többségi) hatalomhoz való hűségüket igazolják, hogy saját kisebbségi helyzetükben bizonyítsák megbízhatóságukat és önmaguk számára publikációs lehetőséget szerezzenek. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a Vörös Október, a Forradalom, a Vörös Csillag, az Auróra, és persze Lenin a proletár forradalmi múlt vállalásának; hogy Sztálin, a Breszti Erőd, Zoja Koszmogyemjanszkaja, Május 9-e, sőt, maga a Béke is a Szovjet Hadsereg második világháborús felszabadító missziójának; hogy a Beton és vas, a Hegesztő, a Bányász, az Élmunkás, a Béke-távvezeték, a Bajkál-Amúr Vasútvonal a szocializmus sikeres építésének; hogy a Barátság, a Kézfogás, Május Elseje, Che Guevara, Victor Jara, Angela Davies, Hiroshima, Vietnam a proletár internacionalizmusnak és az imperialista ellenes világforradalomnak a metaforája, sőt, hogy Gorbacsov – mert őhozzá is íródott vers! – a peresztrojkáé. Végkövetkeztetésem az lett volna, hogy az is egy létező elkötelezettség volt, amikor íróink két kézzel kapaszkodtak a történelembe, mert az érvényes politikai kurzus által kinyilvánított történelem megidézésével önmagukat kívánták legitimizálni és elfogadhatóvá tenni. Azaz a történelem nem más, mint a határon túli magyar irodalmak lojalitásának és önigazolásának a metaforája. Talán még hozzátettem volna, hogy ha a történelemnek a fenti módon történő megidézése nem őszintén, hanem csak álcából, szerepjátszásból történt vagy történik, akkor a történelem a képmutatás metaforája is.

Ezt a megállapítást máshonnan indulva és teljes előadásban kifejthetőnek vélve a harmadik megközelítésem gondolatmenetét úgy építettem volna fel, hogy bemutathassam: a történelmet íróink azért idézik meg, hogy mögé rejtőzzenek. Azért utalnak korokra, eseményekre és alakokra, mert óvakodnak a nyílt állásfoglalástól, sorok közé akarják rejteni a mondanivalót. Hogy ezt éppen miért teszik/tették, gyávaságból-e, vagy valamiféle cenzúra ravasz kijátszása érdekében, netán a költemény metaforikus tartalmának a növelése céljából, azt nem vizsgáltam volna, de nevek, címek és idézetek sokaságát hoztam fel volna arra, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza fogalma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet, a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne, de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát, a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) lebegő virtuális hazát. Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítője, de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé” példázhatja a szabadságharcot, de „befelé” jelentheti a száműzetést. Az univerzális jelentéstartalmú Petőfi a valódi vagy vélt  cenzornak lehet a forradalom és a világszabadság, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. És így tovább. Még messzebb menve: Október lehetett a nagy októberi szocialista forradalom, de lehetett október 23-a is, sőt, egy költőtársam a saját Lenin című költeményéről bizonygatta nekem, hogy a proletárvezér helyére voltaképp Isten nevét kell behelyettesíteni. A vers egyébként valahol így kezdődött: „Neve csak öt betűből áll, de…” – és a versben nemcsak az ötös szám stimmelt, hanem az emberiség jobbik felét vezérelő szimbolikus alak minden más jelzője is. Ezt ugyan minősíthetjük orcátlan blaszfémiának, mégis elég jól példázza a történelem mögé búvás felemásságát. Ugyan nem történelmi alak, de mégis korszakot, történelmi helyzetet jelenített meg verseinkben a talán legtöbbször említett költő, József Attila. Ha egy versnek pesszimista volt a kicsengése, néha elég volt a cím alá biggyeszteni, hogy „József Attilát olvasva”, és kifelé ez máris azt jelentette, hogy lám, mennyire beleéltük magunkat az 1930-as évek Magyarországának osztályharctól áthatott súlyos világába, a kommunista proletárköltő tőkétől meggyötört életének tragédiájába. Eközben a hozzá írt, neki ajánlott, az ő verseiből vett mottóval álcázott versek persze a beavatottak számára sokkal inkább a jelenről, saját életünkről vagy személyes szorongásainkról szóltak.

Felemásság, mondtam az előbb, és valóban úgy gondolom, a történelemnek fentebb említett megidézései egyszerre nevezhetők kettős igazságoknak és kettős hazugságoknak, egy fél múlttal megjelenített fél jelennek – vagy fordítva. Bárhogy is, ennek a harmadik gondolatmenetnek a végkövetkeztetéseként azt vontam volna le, hogy íróink két kézzel kapaszkodnak a történelembe, mert benne látják a legjobb álcát, amellyel környezetüket megtéveszthetik, és talán magukat is becsaphatják. Vagyis: a határon túli magyar irodalmakban a történelem az ámítás metaforája.

Azt hiszem, a három fenti megközelítés és a következtetésként megelőlegezett meghatározások nem kizárják, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást, és a magam számára legalábbis azzal a tanulsággal járnak, hogy ezt a metafora-dolgot nagyon komoly fenntartással kezeljem.

Igaz, kínálkozik a kibúvó, hogy saját aggályaimra így válaszoljak: de kérem, mindez már a múlté, a határon túli magyar irodalmak, így a kárpátaljai, felszabadultak a nemzeti elnyomás vagy gyanakvás súlya alól, megszűnt a cenzúra, mindenki írhat, amit a szíve diktál, így hát ha az elmúlt 12 évben valamelyik írónk a történelemhez fordult, azt se nem álcából, se nem a hatalomhoz való dörgölőzésből tette, hanem csakis olyan céllal, amelyről az első megközelítésben beszéltem, vagyis azért, hogy a közös gyökereket felmutassa, saját identitását meghatározza és megerősítse. Az önmagam meggyőzésére fabrikált érvelés azonban sántít, még ám mindkét lábára.

Egyik lábára azért, mert a diktatúrák megszűnte ellenére országainkban, ahol nemzeti kisebbséget alkatunk, burkoltan vagy nyíltabban, gyöngén vagy erősebben, de azért mégis működik a többségi hatalmi kultúrpolitika, létezik többfajta lágy presszió, megfogalmazódnak bizonyos elvárások – és ha van elvárás, akkor mindig akad, akik siet neki megfelelni, aki ilyen-olyan módon igyekszik szolgálatot tenni, érdemeket szerezni. Nem mindenütt szűnt meg teljesen a cenzúra, léteznek külső és belső szűrők, és bizonyos vagyok benne, hogy lehetne példát találni a történelmi metaforáknak a második vagy harmadik megközelítésemben adott alkalmazására.

Másik lábára pedig azért sántít a problémát csak a múltra vonatkoztató érvelés, mert míg korábban az elvárások főleg a többségi hatalom irányából érkeztek, most ezek a saját kisebbségi közösségek, valamint a magyarországi szakma és az „összmagyar” közvélemény felől érkeznek.

Saját otthoni közönsége (pontosítsunk: annak nagyobbik és láthatóbb része) a határon túli magyar irodalomtól igenis elvárja, a kárpátaljaitól legalábbis mindenképpen, hogy történelmi szemléletű legyen, hogy felvállalja a nemzeti sorsot, hogy újra és újra keseregjen Muhi és Mohács miatt, hogy újra és újra elsírja Arad és Trianon tragédiáját. Erre a jól érzékelhető kívánalomra torlódik rá az anyaország megosztott társadalma részéről a kétféle elvárás. Hiba lenne ugyanis eltitkolni, hogy egészen másféle igényeket támaszt a határon túli irodalommal szemben egyfelől a szakmának és az olvasóknak az a rétege, amelynek gondolkodását és ízlését az otthonival több párhuzamot mutató hagyományos, konzervatív, a kollektív nemzettudatra épülő eszmei vonulat határozza meg, és másfelől egészen mások az igények azok részéről, akik emberi individuumot és az alkotói autonomitást előtérbe helyező, liberális vagy urbánus vagy kozmopolita vagy posztmodern vagy avantgárd vagy – újabban, ha tetszik: – globalista vonulatot képviselik és részesítik előnyben. A szakmai körök és a közönség egy része üdvözli a nemzeti történelemmel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit, ebben látja a megtartó erőt, egy másik része inkább elutasító az ilyen szemlélettel szemben, mert sokkal inkább az alkotó személyiségére, az univerzális emberi motívumokra, a huszonegyedikszázadi életérzésre kíváncsi, a megtartás helyett a továbblépést preferálja. Mindez azt jelenti, hogy a történelemnek mint metaforának az alkalmazása manapság is sokféle jelleget ölthet, lehet őszinte és spontán vagy célzatosan tudatos; de lehet bizonyos elvárásokhoz való igazodás és megfelelni akarás jegyében fogant is, amellyel az író bizonyos körökben saját kedvező besorolását, megítélését próbálja elérni. És lehet, igen, azt hiszem, most is lehet képmutatás, lehet álca, lehet ámítás, most is jól mögé lehet bújni, mert miért hinnénk, hogy ha egyes történelmi eseményeket és alakokat a politikai erők képesek úgy kisajátítani, hogy közben saját érdekeiket jelenítik meg általa (gondoljunk csak a közelmúltban Kossuth és Széchenyi szembeállítására vagy a kokárda jelentésmódosítására), akkor miért hinnénk, hogy ugyanerre nem képesek az írók és költők?

Igen, azt gondolom, a történelem sokféle célzatú megidézésének a lehetősége és gyakorlata ma is fennáll, most, amikor külső hatalom nyomása nem nehezedik ránk. Ha másként is, de talán ugyanazt fogalmazza meg S. Benedek András egy versében, amelynek címe éppen ez: Történelem: „S ha már nincs is hatalom, / hódoltat önnön gyávaságunk. / Pestre kínálja farát szép / húgunk, húsevő virágunk.”

A farát kínáló szépleányról óhatatlanul eszembe jut a közismert megállapítás, miszerint a történelem a politika szolgálólánya. Ha ezt tételként elfogadjuk, akkor vajon minek kell neveznünk azt a szolgáló irodalmat, amely hol önazonosító, hol képmutató, hol önigazoló és (ön)ámító metaforáját látva benne, két kézzel kapaszkodik a történelembe?