Balla D. Károly
Hogy a Vár ott magaslik utcánk végén, azt olyan természetesnek találtam, mint más azt, hogy gyár, irodaház, csűr vagy dohánysimító van a házuk közelében. Tudtam, egészen pici koromtól, ha kifordulunk kis zsákutcánkból, akkor ott, ahol kifullad a nagy utca emelkedője, ahol a macskakövek lágyabban simulnak egymáshoz, ahol őszönként gesztenyék koppanása veri fel a délutáni csöndet, ott van a Vár, magas kőfalával, a körbefutó sánccal, boltíves kapujával. Udvarába be lehet menni, megcsodálni a "Behúzós bácsit" (pár évesen így neveztem el a bejárattal szemben álló öntöttvas Hercules-szobrot, amely a buzogányával épp a háromfejű hidrának jól "behúzó" hőst ábrázolta), vagy elsétálni egészen a bástyáig, amelyről csodálatos kilátás nyílik: látszik a Vadas, a focipálya, a hőerőmű hatalmas kéménye, távolabb a radvánci dombok, s ha jó az idő, ellátni az Ung völgyében egészen Nevickéig. Hosszú percekig elnézelődik itt az ember fia, de ha az ember fiának apja-anyja jobban ráért, akkor az udvarból pár lépcsőn felkapaszkodva és a köpenyes néniknek köszönve be lehet menni az épületbe, ahol aztán csodálatos dolgokat látni, régi fegyverektől kitömött állatokig; ezek közül legszebb a bagoly-gyűjtemény, amelyről tudni illik, hogy apa gimnáziumi tanára, Hrabár Sanyi bácsi ajándékozta valaha a múzeumnak.
Az igazi "várjátékok" persze akkor következtek, amikor már egyedül is eljárhattam otthonról. Pontosabban: a szomszéd Péterkével, akinek, egy évvel fiatalabb lévén nálam, előadhattam bámulatos tudásomat és felfedezéseimet. Megmutattam neki, hogy az évszázados hársfa törzsének hiányzik a közepe, ketten is beférünk az odúba; hogy mekkora bolyt építettek a hangyák az egyik fal tövében; hogy a bástyáról jó időben látni a nevickei várat; meg azt is, hogy a Behúzós bácsinak a lába között mekkora micsodája van - persze vasból, és hogy a múzeum baglyai hogy is kerültek az üvegszekrényekbe.
Kicsit fel kellett cseperednünk ahhoz, hogy a közönség elől elzárt vársáncot is birtokunkba vehessük. Ezt kétféleképpen lehetett megközelíteni. Bezárt vaskapuk megbűvölésével vagy falmászással. Zár-retesz-lakat ugyan ritkán tudott ellenállni nekünk, meg hát rácsok-kapuk alatt-fölött-között is átfértünk akkoriban, mégis inkább falat másztunk, mert a kapuk utáni nyílt terepen gondnok, őr, felügyelő, más várvédő megláthatott, s a lebukás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sáncot fokozottabb őrizet alá helyezik. Így hát inkább ártatlanul besétáltunk a várudvarba, mintha csak, akár máskor, nézelődni, fogócskázni, labdázni mennénk, aztán felkapaszkodtunk valamelyik romosabb falra, amelynek túloldalán elegendően nagyok voltak a kövek közti rések ahhoz, hogy a mélybe lemászhassunk; egy kis halált megvető alpinizmus után (van-e vakmerőbb a tízéves kölyköknél?) ott is voltunk az elhagyatott vársánc vár mögötti részében, ahol senki nem láthatott meg bennünket, ahol derékig ért a fű, ahol csak általunk dézsmált hatalmas szilvafák terpesztették hintáztató ágaikat, ahol tavasszal az első ibolya nyílt, és ahonnan át lehetett mászni a régi, ugyancsak lezárt, rég elhagyatott vártemetőbe, betűzgetni a kidőlt-bedőlt márványlapok neveit.
A miénkkel szomszédos utcát, amelyen az iskolába is jártam, valaha Pincesornak hívták; nem véletlenül: szebb időket megélt borospincék sorjáztak itt, legtöbbjük akkoriban gazdátlanul, tárva-nyitva. Mindig izgatta a fantáziámat: hová vezetnek, milyen mélyek, mit rejtenek ezek a várhegy oldalába fúrt járatok. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy az ember beléjük merészkedjen: a pincegádorokban térdig ért a szemét, kerülgetni kellett az állati és emberi ürüléket, nem ritkán az oszlásnak indult kutya- és macskatetemeket is. Több pincében feltört a talajvíz, némelyik boltív be is omlott, s ez a veszély a még ép járatokat is fenyegette.
Szülői tiltás ide vagy oda: azok a sötét titkok nem maradhatnak felfedezetlenül.
A bátrabb utcabéliekkel zseblámpákat, gyertyát szereztünk be, s neki-nekimerészkedtünk a tisztább, szárazabb "alagutaknak" (mert hogy mi következetesen így neveztük őket, esetleg barlangnak; hiszen a pince akkori szótárunkban csupán a földszint alatti, jobbára a szén tárolására alkalmas helyiségnek volt a neve). Legtöbbjükből csalódva jöttünk elő: alig néhány méter hosszúak voltak, és szemeten, rozsdás abroncsokon, szétmállott dugákon kívül semmi érdekeset nem találtunk bennük.
Mígnem...
Mígnem az egyik pince végén - ekkorra már csak hárman maradtunk a csapatban - egy kis hasadékot vettünk észre: mintha a mögött is még lenne valami üreg. Kiszedtünk pár követ, s egyikünk bedugta a fejét a lukba. Egy valódi, tágas, sziklába vájt alagútra leltünk, amelyet aztán több heti szorgos munkával "fel is tártunk": zsineggel lemértük hosszát (64 méter; a pincét nem számítva), tágasabb és szűkebb szakaszait, magasságát, és kockás papíron elhelyezkedését is megrajzoltuk (számításaink szerint a járat épp a mi kertünk alatt kanyarodott el a vár felé). Az alagútnak sajnos mindkét vége be volt omolva (ezért is maradt felfedezetlenül), az egyik a szabadba vezethetett valaha a Várhegy oldalán, a másik pedig minden bizonnyal a várépület valamelyik titkosabb kamrájába torkollhatott - talán évszázadokkal ezelőtt.
Ez utóbbiak megállapítására már nem mi ragadtattuk magunkat, hanem az ungvári vár történetének legjobb ismerője hírében álló öreg történész, Szova Péter bácsi, aki régészettel is foglalkozott s aki, mihelyst hírét vette a dolognak, azonnal felhúzta barlangász csizmáját, majd hajlott hátát és korát meghazudtoló ügyességgel mászott be velünk az elfelejtett járatba.
Felfedezésünk kisebb szenzációt keltett, megírta az újság, lefényképeztek bennünket a cseppköves vájatok íve alatt.
Vártuk, hogy érkeznek majd a szakképzett régészek, barlangászok, elkezdődik a módszeres feltárás, eltisztítják a beomlásokat, megnyitják a járatok végeit - és talán nem is olyan sokára újra be lehet majd jutni a várépületbe a Várhegy oldalából: a mi alagútunkon át.
Nos, szakemberek valóban érkeztek: kőművesek, akik minden tiltakozásunk ellenére alaposan befalazták a borospince bejáratát. Felsőbb utasításra teszik, tudtuk meg. Nyilván azért született ilyen döntés - tették hozzá szüleink - , hogy amíg a feltárás el nem kezdődik, illetéktelenek ne mászkáljanak a járatban, amely véleményük szerint amúgy is bármikor beomolhat.
Mi meg egy szép napon (sötét este lehetett inkább!), miután hetekig nem történt semmi, kibontottuk a frissen húzott falat, hogy még egyszer utoljára bemászhassunk a barlangunkba: elbúcsúzni tőle. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes fénye a gyertyáinknak, még soha nem visszhangzottak ilyen szépen a cseppkövekről aláhulló kövér vízcseppek, amint szétfreccsentek a simára koptatott köveken.
Másnap újra feltűntek a kőművesek, s a vékony téglafalat nagy terméskövekből rakták újra - akárha várat emelnének a török ellen.
(Ennek harminc éve; azóta sem történt semmi. Hacsak az nem, hogy fiam meglátta a régi barlang-fotókat a családi fényképalbumban, és - miután az egész történetet aprólékosan elmeséltette magának - bőszen gödröt nem kezdett ásni kertünkben azzal a szent elhatározással, hogy felülről hatol be a használatlan alagútba. Nem is tudom, kitartása fogyott-e el hamarább vagy a szülők-nagyszülők türelme, avagy sikerült-e meggyőzni, hogy hiába ás le akár több méterre: a föld alatt masszív sziklatömböt találna, s csak azt átfúrva juthatna a járatba - ám annyi igaz, hogy hetekig igen jól elszórakozott a gödör mélyítésével, nem kis örömére kutyánknak, "aki" ugyancsak részt vett az ásatásokban.)
Ha lejjebb ereszkedtünk a Várhegyen, a Pincesorról a Sólyomváriék és Varigáék háza közt nyíló "szoroskán" (sikátoron?) végighaladva jutottunk az Ungra. Az "Ung" akkoriban nem a folyó nevét jelentette számunkra, hanem azt a beépítetlen árterületet, amely a közúti és a gyalogjáró híd között terült el hosszában, a folyó vonalától és a Füvészkert kerítése tövében közlekedő Kisvasút sínpárjától határoltan. Tavasszal, amikor a hegyekből megindult a hólé, az egész "Ungot" elöntötte a víz, kicsit átformálta arculatát, más-más arányban és foltokban helyezve el a homokos és kavicsos részeket, és mindig más alakzatban hagyva maga után a termékeny iszap-talajt, amelyben aztán gyors növekedésnek indultak a fűzfacserjék és a csicsókatövek. Nyár közepére az "Ung" nagyobb részét el is foglalta a Füzes a maga embermagasság fölé törekvő ezernyi vadoncával, amelyek kusza kis erdeje a környékbéli gyerkőcök számtalan háborúsdija számára szolgált kiváló terepül. Jártunk az Ungra horgászni is, rángattuk szaporán a tenyérnyi szélhajtó küszöket, s tértünk haza büszkén, olykor fél kilóra is rúgó füzérükkel. Akkor még fürödni is lehetett az Ungon (ma úgy mondanám: az Ungban), vize a kavicsos mederfenékig átlátszott, s a közelben lakó asszonyok hajnalonta hatalmas kosaraikkal még ide (kicsit feljebb, a híd fölé) hordták mosni a ruhát. (Nyaranta az elszántabbak még most is megmártóznak a folyóban, de a gyerekeket rég nem engedik a messziről bűzlő, zavaros, olajfoltos víz közelébe.)
A fűzeknek és a csicsókának sok hasznát láttuk. Előbbi tavaszonta barkát nyitott, s ha nagy nyalábjaival tértünk haza, könnyebben elnézték a késéseinket; vesszejéből pedig megtanultunk fonni, fütyülőt faragni. (Csak nem ezért lettem fűzfapoéta?! A fűzfánfütyülőjét!) A csicsókának a virága is szép (bár kevesen ismerik; kicsinyített napraforgókhoz hasonlítanám), ízletes a gumója (talán a karalábéra emlékeztet leginkább), legfőbb értéknek mégis az őszönte kiszáradó egyenes szára számított: szivacsos belét ha kiszedtük, a hosszú csövekkel jókat lehetett lődözni: a szájunkba vett kisebb kavicsokat, borsót, babot nagy erővel fúttuk ki rajta, s ezek a lövedékek messzire elszálltak. Aztán meg - nem utolsó szempont - a csicsóka száraz szára kitűnően égett, pillanatok alatt hatalmas máglyát lehetett belőle hányni. A tűz melege bizony jól is jött akkor, ha télen az alig térdig érő víz fölött a jég beszakadt alattunk és cipőnket, zokninkat kiszárítva mertünk csak hazamenni. "Nyársra húztuk" lábbelinket, úgy tartottuk a láng közelébe. Kiszáradtak ugyan, de elviselhetetlen füstszaguk lett...
Ha tavasszal kisebb volt az áradás, az erősebb tövek átvészelték, s később cserjékből fácskává cseperedtek. Ám igazi, vastag törzsű fűzfa itt sohasem nőtt, mintha tudták volna a csemeték: évente újraéledő bozótosként tartoznak az Ung flórájához, nem egyénieskedő individuumként.
A Kisvasút vágánya elvezetett egészen a Vadasig. Szabadon kószáló vadak talán a múlt szádban lehettek benne utoljára, ám kicsi koromban a sétányokkal felszabdalt szép park egy ideig mégis igazolta nevét: az akkor még üzemelő "állatkert" okán. A szűkös ketrecek legnagyobb vadja egy kivénhedt barnamedve volt, ezen kívül vedlő szőrű farkaspár, néhány róka, menyét, borz, vadnyúl és őzgida képezte az állományt. Volt még a Vadasban játszótér (rövid ideig körhinta is), kis biliárdterem, egy aprócska amfiteátrum, "táncbeton", s innen nyílott a városi strand és a sportpálya bejárata. Igaz is, a Vadast ekkoriban már nem így hívták, Gorkij park volt a hivatalos neve, mint ahogy a mögötte üzemelő UAC-pályát is Szpartaknak keresztelték, még jóval születésem előtt (Makszim Gorkijnak egyébként ugyanannyi a köze a városunkhoz, mint a római rabszolgavezér Spartacusnak az Ungvári Atlétikai Clubhoz). Most egyébként valószínűleg ukránosított nevet visel mind a kettő, de - mint ahogy az újnál is újabb utcaneveket sem - ezeket már nem ambicionálom megtanulni.
Ide főleg gesztenyét szedni és biciklizni jártunk. Alkalmanként egyikünk-másikunk hol focira, hol teniszre, hol úszásra iratkozott be az utánpótlást is nevelő sportegyesülethez, ilyenkor a többiek elkísérték, nézték, hogyan zajlik az edzés, vagy ha ezt megunták, pár száz méternyire találtak "amatőr" edzőpályát, bőrt rúgni alkalmas rétet, még melegvizű szabad strandot is: a közeli erőmű hűtővize itt zubogott párologva az Ungba, mely errefelé nagy részen még keményebb teleken sem fagyott be. Az erőművet betonfal vette körül, de ezen az idejében ki nem vágott vadkörtefák ágai áthajoltak, így könnyű volt a tilos területre bemászni. A derékig érő fűben kúszva úgy kellett eljutni a kis vízgyűjtőig és a duzzasztóig, hogy az őrbódéban szunyókáló silbak semmit ne vegyen észre. A kikövezett fenekű medence és a rozsdától sárgálló betonpadka izgalmasabb úszó- és napozóhely volt bármiféle strandnál.
A várbástyáról, a radvánci dombok hátterében, az erőmű ágaskodó kéményétől jobbra látszik a Tavak vidéke. Kamaszkorunkban célba lőni, fejest ugrani, tüzet rakni, kutyát sétáltatni, titkos cigarettáinkat elszívni, lányokról ábrándozni, napfelkeltét meglesni jártunk oda. A "tavakat" a kavicskitermelés kotrógépei felejtették itt, nem kis örömünkre: az egyik mély volt, a másik széles, a harmadik meredek falú, a negyedik homokos partú - válogathattunk kedvünkre. Alig egy órányira voltunk otthonunktól, ez a vidék mégis a teljes szabadság érzetét keltette bennünk. Halló-látótávolságban ember kívülünk csak nagy néha tűnt fel: egy-egy gazda a tehenével vagy kecskéivel, lovaikat itató fuvaros cigányok, a vadkörtefák vackorát télire vitaminnak gyűjtő öreg hobó: Kárpáti Laci, néhány megszállott kocogó, el-elvétve szerelmespárok.
Ha még ezekkel az alkalmi látogatókkal sem akartunk összeakadni, akkor hajnalban indultunk a Tavakhoz, leginkább persze nyaranta. Aki soha nem járt pirkadat előtt a szabadban, el sem tudja képzelni a hangulatát. Még szinte teljesen sötét van, talán még utolsó köreiket róják valahol a baglyok és a denevérek, amikor az első "nappali madarak" hangolni kezdenek, hogy aztán fél óra múlva a teljes zenekar rázendítsen. A sötét és szürkén egybemosódó tárgyakra észrevétlenül rákúszik előbb a fény, aztán a szín, végül a "jelleg", amely alapján napközben megkülönböztetjük a többi tárgytól. Az átalakulásnak ez a csodálatos félórája felfokozódik, ha vízparton ér bennünket: átélhetjük a vízfelület metamorfózisát, amint súlyos szurokból könnyű, lebegő sejtelemmé válik. Nem kell hozzá sem tenger, sem Balaton, megteszi egy elhagyott bányagödör is.
Egyszer hidegebb volt a hajnal a szokásosnál. Mire kiértünk a Tavakhoz a barátommal (ugyanazzal a várba járó Péterkével) és kutyáinkkal, jócskán vacogtunk. Lekuporodtunk az egyik tavacska partjára, vártuk, hogy a randvánci dombok mögül felkeljen a nap. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kutyák azonnal belegázoltak a vízbe, s nem is igen akarnak kimászni belőle. Brrr, fene a gusztusukat, ebben a hidegben! Aztán észbe kaptunk: hát persze, ilyenkor a víz melegebb a levegőnél, még őriz valamit a tegnapi hőségből. Nosza, belebújtunk mi is nyakig. Onnan néztük végig a napfelkeltét, s csak akkor másztunk ki a partra, amikor már bőrünkön éreztük a melengető sugarakat.
A Tavakhoz járni nem számított igazi kirándulásnak, leginkább azért nem, mert elemózsiát soha nem vittünk magunkkal. Ha megszomjaztunk, ott szökött egy mélyre levert vascső lukából valami ásványvíz-féle, ha pedig megéheztünk: hazamentünk.
Kirándulni Ungvártól tíz kilométerre, Nevickére jártunk.
Ennél az Ung völgyébe ékelődő kis ruszin falut környező vidéknél én szebbet nemigen láttam életemben. A hegyiből alföldivé itt szelídülő folyó, fölötte a nyikorgó függőhíddal, a romvár, amelyből szép időben ellátni az ungváriig, a vízpart és a Kárpátok utolsó dombjai között elterülő Nagyrét, amely felett nyári reggeleken olyan kék tud lenni az ég, az ide látszó közeli kőbánya nyesett hegyoldalának földtani rétegei - mindez oly egyértelműen tölti ki értékrendemben a szép kategóriáját, hogy más táj aligha fészkelhet helyébe vagy akár csak mellé. Azzal együtt, persze, hogy tisztában vagyok vele: a folyó ívét, a dombok vonalát azért találom hasonlíthatatlanul szépnek, mert közöm van hozzá, mert szüleim már gyerekkocsiban ide hoztak ki, mert évekig nem lehetett nyári vasárnap Nevicke nélkül, mert ide jártam kamaszkori szerelmeimmel, mert napozva, fűben hasalva itt játszottuk a legjobb barkochba-, kártya- és sakkpartikat és itt olvastuk bőszen Ladányi Mihályt, mert itt ittuk első fizetésünkből az első magunk fizette sört, mert itt ettük a legfinomabb saslikot, mert itt kerestünk négylevelű lóherét, mert gyerekkocsiban én is kihoztam ide egy szép május elsején egyéves fiamat, mit sem tudva arról, hogy a három napja felrobbant csernobili atomerőmű felől radioaktív izotópokat szór fejünkre az akkor is vakítóan kék ég.
Igen, közöm van az ungvári várhoz, amelynek udvarára gyerekeim már csak jegyet váltva juthatnak be, s ahol tavaly nagy ünnepséget rendeztek a sosem létezett, de sajnos Anonymustól megénekelt szláv vezér, Laborc tiszteletére és annak bizonyítására, hogy e város ősi szláv település; közöm van a Pincesorhoz, amelyen most gyerekeim járnak a városnak abba az egyetlen magyar iskolájába, amelyre az én időmben a magyar-orosz, most a magyar-ukrán kétnyelvűséget akarják ráerőltetni (a borospincék ellenben lassan rátalálnak új gazdáikra és talán egyszer eredeti funkciójukba is visszahelyeztetnek); közöm van az elszennyezett Unghoz, ahová a füzesben éjszakázó rosszarcú csavargók miatt nem mehetnek le a gyerekek; közöm van a lepusztult és átkeresztelt Vadashoz, az üzemen kívül helyezett erőműhöz, a szemétlerakó hellyé züllött Tavak vidékéhez... És közöm van Nevickéhez, bár ez sem a régi, a függőhíd évek óta életveszélyesen foghíjas, pang az étterem, nem mérnek sört, nem sütnek saslikot, a Nagyréten pedig lassan egybefüggő szőnyeget alkot a nyelvét öltögető temérdek konzervdoboz, az ezernyi törött palack és idegesen zizegő műanyagtasak.
Sajnálom, hogy a fiam már nem szedhet az anyjának februári ibolyát a vársáncban, hogy vázánkba nem kerülhet az Ungon szedett barka, a Tavaknál vágott nádbuga, kék iringó vagy héjakútmácsonya. Sajnálom, de nem bánom. Mert tudom, hogy ugyanabba az Ungba nem léphetünk bele kétszer. Nem bánom, mert legalább mindaz, amit hátizsákomba szedtem egykoron, most már ismételhetetlenül az enyém. Mint ahogy az enyémek, bárhová is vesse őket a sors, Hrabár Sanyi bácsi kitömött baglyai, amelyek híven őrzik gyermekkorom táját és az egyre sötétebb áramszünetes ungvári éjszakákat.
1997.
Először megjelent: Forrás 1997/10-11.
Kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
