A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

A fordítás mint a szubjektum-(re)konstrukció figurája

- a gyönyörszöveg tex/(s)tuális  multiplikálásának aktusa –


Szabó Szilvia



Berniczky Éva Méhe nélkül a bába[1] című regényének szüzséje egy titokzatos napló(író) utáni nyomozásnak, és a fellelt szöveg fordításának történetéből építkezik. A szövegvilág központi tere Jóna, egy hegyvidéki (el)zárt kis település, ahova idegenek nem járnak: „újra eszembe jutott, a törvényszerűség nem válogat, aki ide talál, az nem lehet idegen, ő itt ugyanúgy nem jövevény, ahogyan én sem vagyok már az.”(97) Ez a determináltság  teremt látszólag idegen, egymástól távol álló hősök és sorsok között korrespondenciát. A fordítónő első személyű, posztperspektívájú, alineáris elbeszéléséből bontakozik ki a történet: Szvitelszki a vidéki történelemtanár, megszállott könyvész, porosodó gyűjteményében szeretné látni az újonnan fellelt kéziratot is. Ennek a naplószövegnek a lefordításával bízza meg a városból Jónára érkező fordítónőt, aki az olvasó számára mindvégig névtelen marad (a névtelenség is a regény egyik központi problematikájára világít rá: a személyiségproblémákra, az individualitás devalválódására). A fordítónő narratívájában nem ritka az alteráció Genette által paralepszisnek nevezett válfaja, amikor „több információt ad az elbeszélés, mint amennyi az adott fokalizációs kódban kanonizált vagy szükséges”[2]. A nő narratívájába épülnek be Szvitelszki elbeszélései is. A szöveg továbbra is külső perspektívából láttatja a tanárt és történetét, de betekintést ad a férfi tudatába, gondolataiba, érzéseiről is tudása van. Egyes szöveghelyeken kiszélesedik a fordítónő perspektívája és felveszi a mindentudó narrátor pozícióját, átveszi annak személytelenségét és objektivitását.

A regényszövegbe szubtextusként ágyazódik be a fordítás-/nyomozástörténet alapszövege, a titokzatos nő, Alla naplója. A lefordított naplóbejegyzések önálló textusként is olvashatóak, nem részei a szövegvilág cselekményének, a fő narratív vonal mentén helyezkednek el, onnan befolyásolják a történet alakulását: meghatározzák a szövegvilág olvasóinak tetteit, gondolatait. A beékelődő naplóbetét szimbolikus nyelve eltér a narratív kontextusétól. Egészen az utolsó, leleplező bejegyzésekig csak motivikus és szimbolikus kapcsolat fedezhető fel a törzsszöveg és szubtextusai között, az átjárhatóság útjait az újraolvasás mechanizmusai nyitják meg.

A napló műfajának marginális pozíciójára játszanak rá Alla szövegei az irodalmi és nem irodalmi jellegű napló elkülönítésének problematikusságát feszegetve. Figuratív megformáltság jellemzi a címmel is ellátott (csak vesszővel tagolt) gondolatfolyamok nyelvezetét: „belém költözött a kérlelhetetlen szimeizi tél, szétáradt tagjaimban hidege, beálltak nedveim, mint a folyók ilyentájt (…) jó ideig téged is becsaptalak, ahogyan eddig valamennyi szerelmemet, elhitted törékenységemet, hiába törögetted olyan magabiztosan rólam a jégcsapokat, semmire se mentél a szopogatásukkal” (162). A nő költözések alkalmával mégsem tart igényt e textusokra, hátrahagyja őket – csak verseit viszi magával.

 A napló műfaj hagyományos poétikai jegyeiből nem sokat használ fel. Töredékessége következtében nem tudjuk van-e/volt-e kezdete, és a lezárás szándékáról sem értesülünk, bár ez utóbbi nem is kötelező érvényű elem, hiszen, mint Philippe Lejeune is megállapítja, a naplónak megvannak a maga záró-szertartásai, de ez a lezárás részleges, mivel feltételezi a napló folyamatosságát.[3] A titokzatos nő naplójának töredék jellege nem kizárólag az elkallódott, Szvitelszki által fel nem lelt részek hiányából adódik, bejegyzéseiben ő maga is utal a hiátusokra: „alig írtam valamicskét a hónapokkal ezelőtt kezdett füzetbe, olyan sok lap maradt benne üresen, életem fölösleges napjai, amelyeket képtelenség évekbe, hónapokba, hetekbe szedni” (186). Alla naplója nem célelvűen előre haladó vallomás. Fragmentarikussága következtében a dátum-megjelölések ellenére „elenyésző jelentősége van a szövegrészek időbeli meghatározottságának s egymásutániságának”[4]. A március 4-i bejegyzés is az időbeli meghatározottság problematikusságára utal, az/(a le)írás védekezés az események, érzések múlttá válása, feledésbe merülése ellen: „szeretem elkötni az időt, valamivel feljebb a jelennél, nehogy elvérezzen ott, ahol kikezdték érzéseim, mások érzései, ezért kötök rá göböt” (168).

Paul de Man az önéletrajzról gondolkodva írja, hogy az önéletrajz „nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája, ami bizonyos mértékig minden szövegben megjelenik. Az olvasás folyamatában érintett két szubjektum kölcsönösen reflexív helyettesítés útján meghatározza egymást”[5]. Megállapítása vonatkoztatható a fikcióbeli naplószöveg befogadására is. Ebben az esetben a naplóolvasó egyben naplófordító is, így a de Man-i tükrös struktúra megduplázódik, a naplóíró szubjektuma mellett a fordító énje is a szöveg megértésnek tárgyává lesz.

Ez a fordítási művelet nem csupán jelentést helyreállító és közvetítő funkcióval bír, megnyilvánul benne az elkülönböződő értelem, magában hordozza a „differancia nyomvonását”[6]: „Még nem tudtam, mivel válthatom ki a másik nő életét, de mindent megtettem azért, hogy az egykor elpusztítottam bogárnak a nőstény párja megmozduljon a szövegben. (...) Az első oldalak lefordításakor csak azt láttam, miben különböznek egymástól”(17). A fordítónő munkája a differancia működéseként értelmezhető, a „dekonstruktív »jelentésalkotás« az íráson kívül a fordítás szervezőelvén alapul, s a fordítás az írás egy formájaként is értelmezhetővé válik”[7], a fordított szöveg új, önálló műalkotásként jelenik meg. A naplóbejegyzések magyar nyelvre lefordítva (nem derül ki, hogy milyen nyelvről fordít az elbeszélő) nem folytatják korábbi létüket, hanem új életre kelnek, az eredeti szöveg helyébe újabb élő szöveg lép a másik, ezúttal a magyar kultúra nyelvén.

Rekonstrukciós művelet a fordítási tevékenység, részben mert a leglehetetlenebb helyeken (pl. a gomolyán csomagolópapírként, a szekrény tetején alátétként, a rogyadozó árnyékszékben) fellelt naplóbejegyzéseket tartalmazó lapok, füzetek rendezése, időrendbe szedése is a fordító-elbeszélő feladata.  És mert a szövegrekonstrukció mellé társul a keletkezéstörténet körülményeinek helyreállítása utáni, és a naplóíró személyiségének megismerése iránti vágy. A fordítás művelete egyben ön(re)konstrukiós folyamat is, az új szöveggel együtt egy új szubjektum is formálódik: „Be kell ismernem, szégyenletesen jól éreztem magam az elém rakott szövegben. Már-már betegesen jól. Ebben a fojtott, levegőtlen közegben azt sem bántam, ha végérvényesen átváltozom. Feladtam addigi létemet, izgatottan vártam a megsemmisülést, amely, néhányszori ittlétem után számomra teljességgel bizonyossá vált, elkerülhetetlenül bekövetkezik, amint a fordítás végére érek.”(37) A naplóbejegyzések olvasása/fordítása során azonosul a naplóíró szubjektumával, és ennek az identikusságnak a következménye lesz a fordító-szubjektum én-elhasonulása. A fordító-elbeszélőnek szembesülnie kell a ténnyel, nem folytathatja életét ott, ahol a Szvitelszkivel és Alla naplójával való találkozás előtt elakadt, hiszen már „régóta egy másik kislány, másik asszony menekülésének nyomvonalát”(17) követi.

Az én-azonosulás/hasonulás ellenére is érezhetők maradnak idegen, a fordító szubjektumától elkülönböző vonások a naplószöveg magyar változatán. Az új szöveg idegenségét az elbeszélő szoknya-metaforája szemlélteti: „az, ami rajtam van, nem az enyém. Állok majd tanácstalanul és tehetetlenül, nincs mire lecserélnem, és egyelőre visszaadnom sincs kinek, addig legalábbis nincs, amíg rá nem lelek jogos tulajdonosára.” (199)

A leírhatóság fogalmát is problematizálja az elbeszélés, ennek következtében a nyelv (világ)teremtő közegként funkcionál a szövegben. A hegyvidéki település sivár, primitív világának színtelen hősei korlátozott nyelvi kóddal rendelkeznek, a hozzájuk érkező fordítónőnek viszont túl sok „szava” van az üresség, a szürkeség leírására: „furcsa különbözőség köt össze és választ el egyszerre minket, nemcsak ő képtelen elmondani azt, amire vállalkozott, én sem jegyezhetem le az elhangzottakat úgy, ahogyan szeretném, mert míg neki túl kevés szava, mondata gyűlt össze a meséléshez, addig nekem eleve túl sok halmozódott fel a látottak és hallottak leírásához.” (170-171) A fordítás az egyik nyelvről a másikra való szöveg transzformáción túl, a sivárság, változatlanság irodalmi nyelvre való átültetését is jelenti. Az elbeszélő „az egyszerűség őrjítő költészetét” (16) szeretné felfedezni és megérteni a szöveg fordítása során.

A naplóműfaj jellegzetes vonása a befejezhetetlenség „hiszen mindig lesz az írás után megélt idő, amely újabb írást tesz szükségessé”[8], de a (napló)fordítás is bír ezzel a tulajdonsággal, igaz esetében a lezárás lehetetlensége az (ön)kifejezés sikertelenségétől való félelemmel függ össze: „Mímelt pepecseléssel húzom az időt. Ülök a fordításom fölött, s attól félek, ha a végére érek kiderülhet, a semmibe nyúltam. (…) Még néhány oldal maradt hátra, és befejezem. Mit kezdek ezután magammal? Idő előtt kiürültem, azt hiszem.” (87) És nem is kerül sor a fordítás tényleges befejezésére, a fordítónő nem adja át megbízójának, Szvitelszkinek az elkészült, „véglegesnek” nevezett változatot, hanem továbbírja, a fordított napló köré megírja a fordítás történetét.

A Méhe nélkül a bába szövegvilágának egyik centrális problémája az/(a női) identitás kérdése, ennek ellenére mégsem kerül ellentmondásba a posztmodern decentrált szubjektum felfogásával. Nem az „egységes női én” rekonstrukciójára törekszik a mű, egymástól különböző, mégis kontaktusba kerülő, egymásra ható női identitáskonstrukciók felvonultatásával igyekszik a női jelleg komplexitását kifejezni a regény. Hogy az egymástól elkülönböző, a patriarchális diszkurzushoz viszonyítva különböző pozíciókat elfoglaló női szubjektumok nem kerülnek konfliktusba, hanem a státusuk, szerepkörük másságát elfogadva egzisztálhatnak, azt a multikulturalizmus esztétikájának és a mágikus realista írásmód poétikai jegyeinek szövegbe épülése segíti elő.

A törzsszöveg én-elbeszélése időnként decentrálódik, a perspektíva kitágul, az elszemélytelenedés következtében más (nem csak női) nézőpontok (pl. Szvitelszkié, Törpezsiráfé) befogadására is alkalmas lesz a narratíva, de a megjelenített tudatok nem tudnak önállósulni, az elsődleges én-elbeszélőével azonos pozícióra szert tenni.

Luce Irigaray álláspontja szerint „a jelenlegi nyelvi struktúrában a női kifejezhetetlen, a női nyelv létrehozhatatlan, mivel a nők egy olyan diszkurzuson állnak kívül is, meg belül is, amely elnyomja a nőit”[9]. A Méhe nélkül a bába szövege cáfolni látszik tézisét, a regénybe szubtextusként beékelődő naplóbejegyzésekben Alla a maszkulin diszkurzuson kívüli pozícióból írja (meg) önmagát. Naplója, a női jelleget kiemelő écriture féminine, mely áthágja és felforgatja a fallogocentrikus nyelvet és hagyományt, nem csupán megszólítja az olvasót (elsődlegesen a férfiolvasót, Szvitelszkit), hanem a hatalmába is keríti.

Alla naplója Szvitelszki olvasatában gyönyörszöveggé lesz, mely „elveszetté tesz, vigasztalanná (talán valamiféle unalomig), elbizonytalanítja az olvasó történelmi, kulturális, pszichológiai bázisát, ízlésének, értékeinek, emlékezetének szilárdságát, válságba taszítja a nyelvhez való viszonyát”[10]. A gyönyörszöveg multiplikálásának igényéből származik a fordítás elkészítésének gondolata. Egy nőt kér fel a szöveg lefordítására, noha kiderül, ő maga jobban beszéli a furcsa keveréknyelvet, melyen a napló íródott. Mint Szegedy-Maszák Mihály megállapítja, „a más nyelvre átültetés sikere elsősorban nem a forrás-, de a célkultúra ismeretén múlik. A jó fordító a befogadó nyelv hagyományához hasonítja a szöveget[11]. Alla naplóbejegyzéseinek fordításához nem elég csupán a csornoholovaiak furcsa nyelvének ismerete, szükséges hozzá a női  esszencia. A fordítástörténet elbeszélésének végéhez érve jegyzi meg a fordítónő, hogy egyszer sem firtatta, „miért olyan fontos neki a füzetek lefordítása, miközben jobban beszéli nálam a nyelvet, amelyen íródtak. Most már nem is fogom megkérdezni, mert azt gyanítom a szükséges többletet jelentettem számára a szövegek finomságainak megértéséhez.” (195)

A mágikus realista írásmód poétikájával magyarázató egyedül a Szvitelszki figuráját meghatározó paradoxon: a női szöveg finomságait észlelő és a fordítással való átmentését fontosnak tartó férfi feleségéhez és gyermekeihez való viszonyát leíró szöveghelyek a legarchaikusabb patriarchális családnarratívára emlékeztetnek. A nőiségre ható maszkulin társadalmi elnyomás elsődleges eszközének a nyelv tekinthető, de az analfabetizmusra ítélt Mokrinka nem csak a nyelv teljes körű használatától van megfosztva. Ő nem csupán a másik diszkurzív pozíciójába kényszerített nő, neki lehetősége sincs a diszkurzusba való belépésre. Kirekesztettségét szimbolizálja, hogy a könyvekkel teli hátsó szobát férje elzárva tartja előle, és az agyonégetett vasalópokrócon át sem sikerül belátnia a tiltott területre, bárhogyan is kukucskál. Mokrinka nem tud koherens, önmagát beteljesítő egységes szubjektummá válni, mivel a „világ” befogadásához nélkülözhetetlen kódokat nem ismeri: „a betűket felismerte az istenadta, a különböző formák találkozásakor azonban megszakadt a tudománya. Hibátlanul összeolvasni Jónán sem tanult meg, inkább jól ismert részekre bontotta a környezetét, a házat, a kertet, a mezőt. A darabosabb elemekkel ügyesen elbánt, csak a hajszálnyi részletekkel gyűlt meg a baja.” (26-27)

Barthes a szövegtest fogalmáról gondolkodva emberi testhez hasonlítja a szöveget, majd levonja  a konklúziót: „A szövegnek emberi formája van, a szöveg egy alak, a test anagrammája? Igen, de csak az erotikus értelemben vett testünké. A szöveg öröme nemigen redukálható grammatikus (feno-textuális) működésére, ahogy a test öröme sem redukálható a fiziológiai szükségletre.”[12] Szvitelszki mintha szó szerint interpretálta volna a francia elméletíró metaforikus sorait, a naplószöveget a textusból kirajzolódó testtel azonosította. Ennek a műveletnek a veszélyére világít rá Elaine Showalter, amikor a nők irodalmi tevékenységének különbözőségét tárgyalva Nancy K. Millert idézi: „a nők írásainak [szöveg]testében és nem a nők testének írásában”[13] kell keresni az eltéréseket –  ahogyan a gyönyör forrását is.

A gyönyörszöveget nem csak a fordít(tat)ás aktusával próbálta sokszorosítani – textuálisan, megalkotja a test(uális)/-re írt változatot is: az elképzelt női testet felesége testére, az analfabéta Mokrinkáéra vetítette, felülírva ezzel a létező testet: „Szvitelszki életében először nem csak szemtanúként viselkedett. Ezúttal nem tehetetlenül nézte végig, hogyan íródik az egyik nő a másikra. Előre megfontoltan, gondosan készítette elő üres, makulátlan lapként az elsőt, hogy később gátlástalanul másolhassa rá magát ez a másik.” (133)

A Méhe nélkül a bába szubtextusai felülírják a preskriptív nemi szerepeket. Az öreg Mirku vallomásából derül ki a naplóíró Alláról, hogy „úgy élt itt, akár egy száműzött, mint aki kényszerből jött ide, s töltötte a számára előírt időt ebben a faluban, de csapongásból, szertelenségből, valami különös női hóbortból mégis ő engedett meg a legtöbbet magának. Naphosszat irkálta a verseit…” (131) Önmagát szexuálisan és művészileg is meghatározó nő a naplóíró-én, önmagát írva szövegeiben visszatér testéhez, melyet elkoboztak tőle.[14] Női térben mozog a szubtextusok szubjektuma, az ún. „vad zónában”, amely a „nők forradalmi nyelvének a helye, amely nyelv mindannak a kifejezésére szolgál, amit korábban elnyomtak, visszafojtottak”[15]. Egy olyan nő alakja rajzolódik ki a szövegekből, aki nyíltan, cenzúra mentesen ír férfiakkal való kapcsolatáról, aki ragaszkodik a szubjektum szabadságához, erről tanúskodik a február 21-i bejegyzés is: „bár hazudnék, ha azt mondanám, rosszul esett ez a néhány hét belőled, hiszen voltak napok, amikor elkábított a méz könnyed illata, megtörtem az eukaliptusz mázsás súlya alatt, elteltem az ánizs apró mámorával, még most is ízlelgetem, ami a nyelvemen maradt belőled, de tavasszal mégis egyedül megyek vissza a bahcsiszeráji szökőkúthoz, hogy ugyanúgy érezzek, mint mielőtt megismertelek” (167).

A fordító-elbeszélő szubjektuma formálódik/alakul a narratíva működése közben. A napló olvasásával párhuzamosan önmagát is újraolvassa a fordítónő. Az autonóm individuumot feltételező szubjektum léte megkérdőjeleződik a fordítási folyamat során, az olvasott/fordított naplószöveg szubjektuma ráíródik önnön énjére, és de-/rekonstrukciós folyamatokat indít be. Az egymásra íródó szubjektumok közötti átfedéseket motívumegyezések erősítik fel, például a kakas alakú nyalókhoz mindkét nő a személyiségét döntő módon befolyásoló érzéseket/élményeket társít. A fordító-elbeszélő a nyalókavásárláshoz köti ártatlansága erőszakos elvesztésének történetét: „Mintha nyalókám lett volna az egyetlen mentségem mindarra, ami velem történt az elmúlt percekben. Szopogatás nélkül tartottam a számban, a nyelvem alatt őrizgettem, hogy minél lassabban olvadjon, minél tovább tanúsítsa ártatlanságomat. Mintha abban bíztam volna, hátha végleg kimarja emlékezetemből – mint ínyemet, nyelvemet az édesség töménye, ha nagy ritkán cukorral a számban aludtam el – az edző tekintetét.”(8)

A fallogocentrikus struktúrán belül ténykedő, annak „szabályaihoz” igazodó fordítónő saját léthelyzetének elhibázottságára ébred rá, amikor megismeri Alla naplószövegeit. Én-elhasonulása magával vonja a szubjektum mélyén elnyomott feminin beszédmód dominanciára jutását, minek következtében narratívája textualizálja a nyelvhasználaton túl a női esszencia biológiai komponenseit is. Ír a fallogocentrikus struktúrával szembeni kiszolgáltatottságról – elmeséli, hogyan erőszakolták meg gyermekkorában. A fordítás aktusának szövegesülése során olyan női élményeket aktualizál elbeszélése, mint például a gyermekszülés: „Még néhány oldal maradt hátra, és befejezem. Mit kezdek ezután magammal? Idő előtt kiürültem, azt hiszem. Újra és újra az jut eszembe, hogy már fiam születésekor is a vártnál majd két hónappal korábban folyt el a magzatvizem. (…) Meg voltam győződve arról, abban a sárgás, kicsit ragacsos lében feloldódott a gyerekem, s amikor a tényleges ideje eljön, akkor majd nem lesz kit megszülnöm.”(87-88) Showalter is ezt a hasonlatot tartja valószínűbbnek a patriarchális nyugati kultúra „irodalmi apaság” metaforájával szemben: „az irodalmi alkotás folyamata analógiásan sokkal inkább hasonló a terhességhez, a vajúdáshoz és a szüléshez, mint a megtermékenyítéshez.”[16]

A Méhe nélkül a bába című regény egyik központi tematikus magva a gyermekszülés, az teremt a kapcsolódási pontokat a női figurák között, mégis anyahiány uralta szövegvilág ez. Any(j)a nélkül felnőtt nő írja a naplót: „a mai napig a mellbimbó hűvösét keresem, hiábavalóan vágyakozom bábaanyám után, aki egészen mostanáig a körülötte jajgatókkal volt elfoglalva, és csak akkor jutottak eszébe hajdani szülési fájdalmai, amikor  világra segítette mindenki más gyerekét” (200). A nő „maga a méh, az anya, a ringató odaadás, egyszerre a saját anyja, gyermeke és húga”[17] – írja Cisoux A medúza nevetésében. Odarkában csak méhe eltávolítása/„nőisége” elveszése után ébred fel az anyaság utáni vágy, az eltávolított szerv és az egykor elhagyott gyermek képét egymásra vetíti a szöveg, szinte metaforának tekintve őket. A naplóíró én is érzékeli ezt a kettőséget: „érzem magam inkább kimetszett, erőszakkal eltávolított szervének, mint gyerekének” (200). A Szvitelszki fiúkat is megviseli anyjuk hiánya, hiába élnek egy fedél alatt mivel Mokrinka „anyai” szeretetét gyermekei helyett a postásnak álcázott alkalmi árusokra „fecséreli”. A nő analfabéta létére „kiválóan olvasott a postásokban”, így romantikus regény helyett „merült el bennük, merő sajnálatból engedte be magához az istenadtákat” (83).

A Méhe nélkül a bába szövegvilágának figurái nem anyaságra született nők, ilyen a csecsemőjét magától eldobó Odarka, a fiaival nem törődő Mokrinka, a vénkisasszony Kamenyica, a folyton elvetélő naplóíró Alla, és a fordító-elbeszélő is, kitől a bába, amint felismerte, „bevezetés nélkül kérdezte meg, ugye nem kívánok a régi kínlódással több gyereket kihordani. Eszembe juttatta megint, hogy engem nem szülésre teremtett az isten.” (108)


 

Jegyzetek

[1] Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába. – Budapest: Magvető, 2007.

[2] Dobos István: Az elbeszélés elméleti kérdései. = Dobos István: Az irodalomértés formái. – Debrecen: Csokonai Kiadó, 2002. 123.

[3] Philippe  Lejeune: Hogyan végződnek a naplók. = Z. Varga Zoltán szerk.: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. – Budapest: L’ Harmattan, 2003. 210.

[4] Szegedy-Maszák Mihály: Műfajok a kánon peremén: napló és levél. = Szegedy-Maszák Mihály: A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet. – Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003. 49.

[5] Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. = Pompeji, 1997. 2-3. 95-96.

[6] Radvánszky Anikó idézi Derrida kifejezését.

Radvánszky Anikó: „A nyelv mint bábeli esemény”. Jacques Derrida a fordításról. = Józan Ildikó – Szegedy-Maszák Mihály szerk.: A „boldog Bábel”. Tanulmányok az irodalmi fordításról. – Budapest: Gondolat Kiadó, 2005. 20.

[7] Radvánszky Anikó, i. m. 20.                                                                                        

[8] Philippe Lejeune, i. m. 214.

[9] Kádár Judit: Feminista nézőpont az irodalomtudományban. = Helikon, 1994. 4. 412-413.

[10] Roland Barthes: A szöveg öröme. – Budapest: Osiris Kiadó, 1996. 82.

[11] Szegedy-Maszák Mihály: Nemzet, nyelv, irodalom az egységesülő világban. = Szegedy-Maszák Mihály, i.m. 16.

[12] Roland Barthes, i. m. 84.

[13] Elaine Showalter: A feminista irodalomtudomány a vadonban – a pluralizmus és a feminista irodalomtudomány. = Helikon, 1994. 4. 427.

[14] Hélène Cisoux: A medúza nevetése. = Andor József – Szűcs Tibor – Terts István szerk.: Színes eszmék nem alszanak… I. – Pécs: Lingua Franca Csoport, 2001. 363.

[15] Elaine Showalter, i. m. 438.

[16] Elaine Showalter, i. m. 425.

[17] Hélène Cisoux, i. m. 365.

 


Megjelent: Hungarológiai Közlemények (Újvidék), 2008.  39.  1.

Angol nyelvű összefoglaló:

The paper interprets Éva Berniczky's novel Méhe nélkül a bába by making the center of analysis the story of the investigation-/translation of the subject. In the course of interpretation questions of genre, biography or diary, as well as aspects of feminine identity emerge. The discovered diary texts (embedded as subtexts into the core text), which are the object of the translation, overwrite the prescribed sex-roles, but even in the translation story it is the subdued feminine manner of speech that becomes dominant. The translation could be also interpreted as a process of self-(re)construction which leads to the translator's self-dissimilation.

 


Címkék: éva könyvről