A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

A szép és az okos


Sántha József
Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába

A budi nem éppen a józanság színhelye. Különösen a falusi magyar budi nem, még ha Kárpátalján járunk is egy kicsi faluban. Külön műfajt képezhet ezután a Szent Vidék tengerén vitorlázó magyar budi leírása, mint Gogol faluábrázolásának egyenrangú társa (lásd Gogol: Hogyan veszett össze Ivan Ivanovics Ivan Nyikiforoviccsal). Most csak röviden Berniczky Éva könyvéből: “A rogyadozó tákolmány a szárazföldön szenvedett hajótörést, alig lehetett megközelíteni, kevés hiányzott ahhoz, hogy eltűnjön a körötte feltörő iszapos lében.” (151. o.) S mindennek boldog tulajdonosa az érett birsalmához hasonló, termetes altesttel bíró Kamenyica. Gogol hősei fejét álló, illetve fordított körtéhez hasonlította… De hogy is jutottunk ide?

Ha hihetünk a mendemondának, Csornoholován, a dombok közé dugott kis faluban, amely egyszerre idézi Mikszáth korai, felvidéken játszódó novelláinak hangulatát, míg hősei olykor a hrabali figurák groteszk bájától sem mentesek, olyan perszóna tartózkodott huzamosabb ideig (kerek évig), aki bár messziről jött, mégis idevaló, s különösségével, varázsos lényével, nem kevésbé erotikus kisugárzásának erejével mélyebb nyomokat hagyott a vele kapcsolatban állók emlékezetében. Egy jóni tanárember, Szvitelszki, akinek legfőbb szenvedélye a ritka könyvek öncélú gyűjtése, véletlenszerűen jön rá a tőle száz kilométerre időző tünemény létezésére, miután csornoholovai illetékességű apósának gomolyasajt küldeményén csomagolópapír gyanánt egy rejtélyes kéziratra lel, s utána eredvén megtudja, hogy egy Alla nevezetű költőnő jegyzeteiből, naplóiból származik a sajtpapír. Kis szerencsével és nagy bátorsággal megszerzi a többkötetnyi füzeteket, s még a csornoholovai postáskisasszony, nevezett Kamenyica budijának sokat forgatott, kellemesen ingerkeltő olvasmányait, a már lapokra tépett füzet utolsó darabjait is sikerül begyűjtenie.

A tanár az Elbeszélőt bízza meg a (mindezek szerint idegen nyelvű) feljegyzések fordításával, és ilyenformán részt kér és kap az Elbeszélő életéből is, amennyiben kapcsolatuk egy ideig (kerek évig) folyamatos lesz, s persze mindketten, miután magánjellegű feljegyzések ezek, az ismeretlen és már távol lévő Alla életéből is.

Berniczky Éva regényének zanzásított tartalma ne ijesszen el senkit. Egy rendkívüli íráskészséggel megáldott elbeszélő kiszámítottan indázó, állandóan sziporkázó nyelvi és gondolati leleményekkel teli prózaszövetét követheti nyomon az olvasó. A tojásárus hosszúnapja (Magvető, 2004.) című novelláskötete már teljes érettségében mutatja be ezt a néha oly távolinak tűnő, környezetében lepusztult, rozsdálló világot. Emlékezetesen szép, néha megrázó novellákat tartalmaz (Földet az égtől, Blasztula, A madárjós). Az Ungváron élő szerző a modern magyar próza leggazdagabb, legeredetibb hagyományaiból merít (Örkény István, Bodor Ádám), de olyan elemi módon egyéni, hogy minden mondatában újrateremti, szinte mániákusan, a saját stílusát. A kisebb modorosságoktól sem mentes novellák olvasója úgy gondolhatja, hogy a mai prózaművészet azért olyan bonyolult, mert bár megvan az áldozat, ott a bűnjel és egyértelmű a véres ruhás, tetten ért gyilkos személye is. Ám a nyomozást olyan személyre bízták, aki hajlamos a dolgok logikájának tartós eltakarására, elbánik az időbeliséggel és a térbeliséggel is: kicsinyít, nagyít, egyszerre több hullámhosszt közvetít, mint a boldogult Szokol rádió. Legjellegzetesebb stíluseleme a világot állandóan paradoxonokban való láttatás mély gondolatiságba hajló képessége: a busz “utánozhatatlan helyben araszolással halad előre, mégis egyszer csak ott van, ahol fizikailag nem kéne lennie, és valójában hiányzik onnan, ahol még állnia illenék” (142. o.); “Együtt kell pusztulnom a környezetemmel, ha azt akarom, hogy lecsiszolja rólam a zavaró és fölösleges többletet” (171. o.); “A könyvész a füzetek lefordításával nem tett mást, mint túlbiztosította eredeti természetes célját: az analfabéta Mokrinka ezután két nyelven nem olvashatta el az írást” (195. o.).

Hogy mennyire nem öncélú ez a zsonglőri ügyességgel kezelt gondolati elem, azt a rendszerváltozás utáni káoszban elárvult, a gazdátlanná váló világban egyedül maradt emberek abszurditásba hajló sorsa hitelesíti. A bakter “valójában arra vágyott, hogy feljebbvalói legyenek, ugyanúgy, mint régen, akik rendelkeznek vele, akárcsak ő a vonatával”. (179. o.)

Talán nem tűnik túlságosan szigorú megállapításnak, hogy bár fél tucat remekműgyanús novella rejtezik a karcsú kötetben (A tanfelügyelő, A postáskisasszony, A bakter, A bába), de a regény – bár az elbeszélésekhez képest átesik némi klasszicizálódáson, anyaga áttetszőbb és természetesebb lesz – érdekes módon mégsem áll össze egésszé.

Idevágónak találjuk Hoffmannsthal örökbecsű sorait: “A mélységet el kell rejteni. Hol? A felszínen.” (Hermann Broch: Hoffmannsthal és kora, 141. o.) Mert ez az örökös intellektuális és nyelvi feltöltöttség sokszor nem szolgálja a nagyobb lélegzetű epikai formákat, veszít természetes lendületéből, elevenségéből, és fennáll annak a veszélye, ha néhány mondat erejéig is, hogy az olvasót megtéveszti, és zsákutcába viszi. Magyarán szólva, állandóan elkápráztatja.

A mű legfőbb hibája teljesen nyilvánvaló. A regény a Szépről (Alla) és az Okosról (Elbeszélő) szól. De mit tehetünk, ha a Szép a regényben láthatatlan marad, csak néhányan említik fizikai valójában, maga az Elbeszélő is hiába faggatja a szemtanúkat, mintha igazán mély nyomokat nem is hagyott volna másokban, ahogyan ő szeretné (csak perszónaként).

Az Okos pedig (az Elbeszélő) a Szépet követi, de önmagát (személyiségét) nem fedi fel.

Így csak elveszetten bolyongunk a labirintusban a Szépség hiányától gyötörve, félve az Okostól, aki hatalmas intellektusa révén akár csalfa is lehet, hiszen személyiség nem hitelesíti létezését. Mit tudhatunk róla? Van két gyermeke, nehéz szülései voltak, egy Odarka nevű bába segédkezett, hogy a koraszülést megakadályozza, valamiért mániája lett Alla naplója, homályos homoerotikus érzései miatt bűntudata van, szellemileg mintha langy tócsa lenne környezete, ami a bokájáig sem ér. S mozdulásai inkább a regény szerkezeti problémáit igyekeznek áthidalni, mintsem a cselekményt gazdagítják.

Még furcsább, hogy Alla irományai, amelyek a regényt meg-megszakítva, szinte prózaversként sorjáznak, közelébe sem érnek Berniczky Éva izzóan tömény és szikrázóan okos prózanyelvének. Egy bágyadt, nárcisztikus, széteső napló ragadná magával ezt az intellektust? Egyszerűen hiteltelen, hogy ezek a töredékek, amelyek az Elbeszélő szerint “az egyszerűség őrjítő költészetét” (16. o.) közvetítik, olyan fajsúlyú személyiséget rejtenének, amint róla többen is feltételezik, vagy olyan erotikus kisugárzásuk lenne a postáskisasszonyra, hogy “a törékeny lélek addig morzsolgatta Kamenyicában (magyarul ’kövecske’ – S. J.) a durva murvát, míg ujjbögyei között az apró kövecskék finom homokszemmé őrlődtek”. (153. o.) Mindez persze az átkos budiban történik.

Az önmagukban kerek, hibátlan novellák csak külsőleg, s nem szervesen simulnak regénytestté. Külön világa és aurája van minden novellahősnek, ezek a világok azonban alig érintik egymást. A tanfelügyelőtől rettegő Szvitelszkinek nem sok köze van a könyvgyűjtő Szvitelszkihez, feleségének Mokrinkának és két idiótaszerű fiának pedig alig valami az egész történethez. Kamenyicának apjához, az örökrészeg és öntörvényű bakterhez sincs kapcsolódási pontja. (Bár szerencsés csillagállásnál ez nem befolyásolja a regény tartósságát, értékállandóságát: Krúdyval is gyakorta megesik, a legmaradandóbb műveiben is, és Bodor Ádám is novellákból szövögeti össze regényeit.)

Egyetlen szereplő, Allán kívül, aki igazán összefoghatná a regényt, Odarka, a bába, ő azonban távolibb, megfoghatatlanabb és mélyebben rejtező valósággal terhelt, nincs ideje és jelenése, hogy a széttartót összeterelje; alakját váltogatja, mint egy mitológiai hős, túl sokat tud ahhoz, hogy mindenkivel szóba álljon.

Az író egyik novellájából kölcsönzött szép képpel szólván (Körzeti szerelmesek műsora) úgy is fogalmazhatnánk: ha mindenki mozgásban van, ebből a nagy jövés-menésből úgy is elmehetünk máshova, ha felszállunk arra a buszra, amelynek az abroncsai ugyan rég gyökeret eresztettek, de más közegbe kerülünk, mint felszálláskor, bármikor szállunk is le, hiszen akik egykor mellettünk voltak, rég el- s tovamászkáltak, mi azonban, s akik velünk együtt tartózkodnak ebben a máshová is vivő (nem is vivő) buszban, egy lehetséges regénytérben összenövünk, rejtett és látható érintésekkel és eszmékkel leszünk egy homogén szövet mintái, de akik állandóan elcsászkálnak, nem szállnak fel az álló buszra, azokkal nem lesz egy a világunk egy regényszerű valami erejéig sem.

A furcsa kutakodás végén megtudhatjuk, Alla, a titokzatos Odarka, a bába csecsemőként elhagyott lánya, azért jön vissza a faluba, hogy anyját felkutassa, de igazából nem kér belőle, ahogy nagy valószínűséggel a falu világa is teljesen idegen neki. Odarka (akinek már méhét és mellét kivágták), szintén lánya után kutat, sok bűne közül szeretne valamit jóvá tenni. Alla apja pedig Szvitelszki apja (ez már egy kicsit sok), aki masinisztaként rég elhagyta családját (Odarka csábította el), s azóta is vele él a közeli nagyvárosban, különös változásokon menve át, egyre zsugorodván, s masinisztából törpe asztalos lett. Így érthető Alla naplójának utolsó bejegyzése: “hiába tiltakozom, előbb-utóbb eggyé válik a sorsunk, mert a nyomokat követve, pontosan úgy, ahogyan ő rám talált, eljut hozzám végre az a férfi, akinek az apját ő csábította el”. (201. o.)

Sok rejtély, esetlegesség marad még a könyvben, de mi vakon hiszünk az írónak, mert lenyűgöz fénnyel és fájdalommal teli írásművészete, hiszünk akkor is, amikor a teázóban a vakablakok mellé ülve kitekint a kertbe (193. o.), és nézi az ágakon lógó üres képkereteket.

Hiszünk neki, mert keretek között zajlik az életünk, de ezek a keretek mintha nem hozzáadnának, hanem visszavennének valamit a dolgok életrevalóságából. Hol ijesztőek, mint a véres sebszáj, amikor az edző helytelenkedik a fiatal Elbeszélővel, hol félelmetesek, mint az a nyílás, amelyik nem tágul megfelelően a szüléskor, vagy a méh, ami nem akarja megtartani az embriót, az anya, aki nem zárja karjaiba csecsemőjét, az öreg modell őrizte festmények keretei, amelyek csak a modellt (az eredetit) nem keretezik. Végül újra a kertben lógó képkeretek, amelyek a természetre, az elevenre nyílnak.

De továbbra is titok az Elbeszélő ilyesfajta rejtekezése, személytelensége. Nem esztétikailag, hanem egyszerűen lelkileg. És ijesztő is egy kissé. Mint a látomása, ahogy az idiótára sikeredett Szvitelszki gyerekeket szeretné magába szippantani, és újra megszülni.

Ez a hiány felfogható mélyen elásott, a mű hangzásterébe föl nem érő, de mégis állandó jelen idejű sikoltásnak is.

S nem olyan merész jóslat, hogy Berniczky Éva hamarosan hasonlóan maradandót, de talán tökéletesebbet is ír majd.


Megjelent: Jelenkor, 2007/11


Címkék: éva könyvről