A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

A tizennégy karátos anya


Bernicky Éva

 

Azt azért egyikünk sem gondolta, hogy egyetlen emberben ilyen sok tej fér el.

Polánya valamivel hét óra után gurította elő a raktárhelyiségből a súlyos bödönt. Ez a jámbor lélek nemcsak a tartály horpadt formáját vette fel, hanem ráadásul még úgy is tett, mintha szürke reggeleken szórakozásból egyenesen a saját testéből mérné a tejet kannában végződő óriás alumíniumkanalával a pultra készített edényekbe. Az elsőtől az utolsóig elhittük mozdulatait, azt is, hogy emberfeletti erején múlik, jut-e nagylelkűségéből a sor végén állónak. Pedig az árus hosszan tartó bűvölete nemigen esett egybe az utolsó kanna kiürülésével, elvétve igazodott a tej fogyásához. Az asszonyság iránt táplált állandó bizalmunk mégsem szakadt meg, elvégre a következő napon ugyanolyan bizakodva vártuk, hogy eléjárulhassunk, felrakhassuk végre üvegünket az összekarcolt fémlapra, mint az előzőn, amikor a pechesebbek még előírt tejadagjukat sem kaphatták meg. Valamiért a következő reggelen sem kívántunk másként tenni, kitartóan próbálkoztunk, katonás fegyelemmel araszoltunk a hűtőpult irányába, akárcsak tegnap, tegnapelőtt vagy hetekkel, hónapokkal korábban. Ha sokáig alig haladtunk előre, akkor sem türelmetlenkedtünk, nem fecséreltük energiánkat fölösleges oldalmozgásokra. Igyekeztünk nem veszíteni megszerzett pozíciónkból, csak akkor fészkelődtünk keveset, ha ezt beágyazódásunk a sorban mindenképpen megkövetelte. Általában tökéletesen, szétválaszthatatlanul illettünk egymásba, egészen addig, míg egyvalaki, bár szokott módján, mégis minden alkalommal váratlanul, meg nem törte felállásunkat.

A szemtelen nőstény kitartásunkat megcsúfolva lépett elő. Feltartóztathatatlanul csörtetett előre, válogatás nélkül vágott keresztül vénen, fiatalon. Az egész procedúrában azt viseltük a legnehezebben, hogy furakodásával ideiglenesen érvényét vesztette szánalmas összefogásunk. Az örökös, a megváltoztathatatlan és a szent ismétlődés megmásíthatatlansága silányult ilyenkor hiábavalóvá. Ezekben a percekben többek között az is egyetlen alkalommá egyszerűsödött, hogy a rendbontót legtöbbször a vár tőszomszédságából követtem reggelente idáig.

A saroktól szegődtem a nyomába, néha kissé késve, de azért feltűnés nélkül hoztam be lemaradásomat. Tartottam vele az iramot, ha sietősebbre fogta, azonnal megszaporáztam lépteimet. A sarkam alig érte a járda hepehupás aszfaltját, úgy osontam utána nap mint nap, mintha azt szeretném kifürkészni, hová is tart az előttem haladó, mintha legalábbis nem egy és ugyanazon helyre igyekeznénk, mintha a kényszer nem közös színtérre rendelt volna egymás mellé bennünket. Valójában csak oda kellett érnünk a tejcsarnok elé, mielőtt Polánya némi szerencsétlenkedéssel, de mindig kipattintotta a fület a lötyögő vasszerkezetből.

Pöckök és pántok isten tudja, mióta állták már a boltba áramlók rohamát. Az eladónő teste életveszélyesen billent ki-be a fémkeretben, ujja ijesztő csikorgással fordult a zárban, mégsem riadt vissza soha közülünk senki. Miután újra és újra azt tapasztaltuk, hogy tömpe bügykeitől nem hullik darabjaira a szerkezet, fölöslegesen nem ijedeztünk. Meg aztán tőlünk bármi lötyöghetett végzetesen, túlságosan közel kerültünk addigra az előttünk lüktető mérhetetlen fémhez. Az erőszakos művelet semmi kétséget nem hagyott afelől, mi tartja zárva a lakatot, sőt afelől sem, hogy az ajtó, minden látszat ellenére és kedvéért, Polánya betegesen dagadó szívére nyílik. Így aztán ácsorgás közben gyakorlottan alkalmazkodtunk a számunkra előjátszott fordított technikákhoz. Lényegesen könnyebbnek, kényelmesebbnek tetszett az elképzelhetetlenhez igazodni, mint akár szó nélkül kiállni a tekergő sorból, és elmenni. Amíg előírt porciónkhoz hozzá nem jutottunk, nem szabadulhattunk, közönséges hétköznapi képtelenségek fogtak vissza. A várakozás minőségén egyedül az változtatott, amit mindeközben megfigyelhettünk. Végül is a ránk erőltetett éberség miatt váltunk alkalmatlanná a felismerésre. Sokáig nem jutottam el odáig sem, hogy legalább a magam számára értelmezzem azt, akit nap mint nap követtem. A folyamat időn kívülisége a többiekkel együtt bénított meg. Abból, amit láthattam, legfeljebb szokásos adagomra futotta, de előfordult, hogy még arra sem. Tehetetlenül néztem végig a többiekkel együtt, hogyan viszi el az orrom elől a tele üvegeket Svitkóné.

A kora reggeli tej jócskán átütött melltartóján, először a bimbója tájékán áztatta át vászonruháját, majd rövidesen a mellrész egészén megfolyt. Le nem vettem szememet a növekvő foltról, minden alkalommal újszerűen hatott, mintha ezelőtt soha nem figyeltem volna meg, mintha most tűnne fel először. Holott a besárgult folyás minden bizonnyal örökkön ott nedvesedett ruháján, valószínűleg ki sem száradt két szoptatós időszak között. Legfeljebb kabátja rejthette el a hidegebb napokon, de amint lekerült róla a kis szövet felöltő, a testét körbelengő tejszag még a tavasz émelyítő virágillatát is elnyomta. Ezért hittük azt mindannyian, nem lehet sok már hátra, addig tart a kikelet, a fojtott erőszak, amíg Svitkóné kivirágzik. Hogy azután mi következik, senki sem tudhatta, nem is igen kívántunk belegondolni. Az egyetlen nyilvánvaló lépést az határozta meg, hogy a közülünk kiválót nem foghatjuk vissza, minden áron előre kell törtetnie, élettelennek tűnő sorunknak mindenképpen meg kellett nyílnia az egyedüli külön akarat nyomására. Előttem és utánam következők, mi együtt valamennyien addigra kimondhatatlanul megcsömörlöttünk az elkerülhetetlen megújulástól.

Az éppen hogy felkelt nap ekkor már a külső teret, ahol sorunk tekergett, kifogástalanul bevilágította. Az üresen tátongó hátsó részben azonban egyelőre félhomály nyelte a kétdecis poharakba töltött tejfölt és tejet. Mintha a fővilágosító a magasban tisztában lett volna azzal, hogy a bolt tejivóként működő másik felében addig úgysem vásárolhatunk, amíg a bödönök a külső traktusban ki nem ürültek. Amikor aztán odakinn elmérték az áru utolsó cseppjeit, a tér átlényegült, a bolt másik része hirtelen megelevenedett. Itt ihattak a hoppon maradottak kárpótlásul legalább egy pohárnyit abból, amihez kijjebb nagyobb tételben nem juthattak hozzá. Ismertük jól az íratlan szabályokat, senki ide a lábát idő előtt be nem tette.

Rajta kívül egyikünk sem vette magának a bátorságot, hogy az előírt lépéseket felcserélje, vagy akár egyet is kihagyjon közülük. Minden áldott reggel fásult érdeklődéssel figyeltük, miként nyomul előre a tőlünk annyira különböző asszony. Még a sugarak is részlegesen estek rá, és mi érthetően a megvilágított testrészeire koncentráltunk. Hosszan meredtünk a kezére. Az összes vért azért nem néztük ki halovány ujjaiból, a bögyökben hagytunk némi pírt, de az ujjperceket majdnem színtelenre bámultuk, már alig látszottak, azért itt-ott fehér foltok jelezték a valóság maradékát.

Az előre nyomuló, majd visszatörtető asszony olyan elszántan szorította marokra színes textildarabkákból összevarrt szatyrán a fület, mentette a kincset érő tejjel megtöltött üvegeit, mint aki szántszándékkal megy szembe az ellene szőtt ármánynak. Mozdulatai ettől még inkább lelassultak, kellőképpen követhettük legjelentéktelenebb rezdüléseit is. Áhítattal fordultunk a keze után, sóvárogva csüggtünk azon, amit megragadott és szorított elvehetetlenül. Amennyire gyűlöltük a bennünket megelőző és megrövidítő ujjak tulajdonosát, pontosan annyira tiszteltük benne az asszonyt, akinek elég lenne derékig levetkőznie, megerőltetés nélkül színültig fejhetné a széles szájú tárákat a melleiből. Ígéretességében volt valami ördöngös hasonlóság közte és Polánya között, az ígéret be nem váltásában azonban merőben különbözött tőle. A tejárus éppen adottság vagy lehetőség híján cselekedte azt, amit soron kívüli vevője sohasem teljesített be. Mégis míg Polánya naponta tejesbödönné horpadt a szemünk előtt, Svitkóné hosszabb távon gömbölyödött győzedelmes hősanyává. A domború természetesen töltötte ki a homorút.

Gyerekeinek száma alapján rég kiérdemelte a tisztes címet, és ezzel meg is békéltünk már. Mindössze attól tartottunk, hogy miután a hősanya gyerekeinek kizárólag a vár közelében lakók fiainak, lányainak a nevét adta, ha a továbbiakban csak neki születik az utcánkban újabb ivadéka, az a szegény ágrólszakadt megnevezhetetlen marad. A tizennegyediknek mindenesetre jutott még keresztség.

Pisszenés nélkül engedtük előre a sorban a többszörös anyát, jogosan élt elsőbbségével. A névegyezések sem okoztak különösebb zavarokat. Azt gondoltuk, helyettünk kapja a járandóságát, amely járandóság belőlünk eredt, a hősanya hozzánk viszonyítva jut nálunk sokkal hamarabb kiutalt adagjához. Olyan természetes volt ez, mint az, ahogyan gyermeke látására minden valamirevaló anya mellében megindul a tej. Az övé ki is csordult, árulkodó folyása vászonruhán, színes margarétán, menyecskeszemen keresztül megállíthatatlanul sodort bennünket a végtelenbe.

A tizennegyedik poronty születésével aztán tényleg elfogytak a nevek az utcában, a tizenötödik gyereket már nem lett volna kiről a hősanyának elneveznie. Nem is hozta világra soron következő magzatát. Lassan belesárgultunk a kíváncsiságba, megmérgezte minden napunkat az, hogy közülünk senkinek sem volt fogalma arról, milyen lehetne a rejtve maradt fiú vagy lány, aki érthető okból nem születhetett meg. Akkor még nem sejtettük, hogy ezzel vette kezdetét a fordulat, amellyel egyszer s mindenkorra valamennyien kikerülünk a tejárus megszokott bűvöletéből.

Polánya és a kis üzlet helyén minden felkészítés, bejelentés nélkül nőtt ki rövidesen a fényes pláza, ahol nonstop, reggeltől reggelig sorakoztak a polcokon a zacskós tejek. Csak mi fogytunk el, miután hiábavalóan kapkodtuk le a hűvös csomagokat kétségbeesetten, vittük fölöslegesen, biztos, ami biztos, hátha nem lesz utánpótlás. Időbe tellett, amíg felfogtuk, soha többé nem áll helyre a régi rend. Egy darabig nem akartunk beletörődni a változásba, határozottan jólesett emlékeznünk a savanykásan erjedő molocsárnyára. Ha kellett, ha nem, cipeltük haza zsákszámra a tejet, amit most már sorban állás nélkül szereztünk meg. Egyelőre senki sem hitte el, hogy nem képes elfogyni az áru, pedig hamarosan nem akadt közöttünk olyan, aki látta volna az utolsó, vagy legalább az első zacskót. Kezdet és vég nélkül védtelenekké, bizonytalanokká váltunk. Polánya bödönnyi testét és Svitkónét megkerülve, egyszerűen volt tej. Vagy oda mentünk lakni.

Bármennyire erőlködöm, akkor sem emlékszem a napra, amikor utoljára követtem Svitkónét a vártól a hajdani tejes boltig, ahogyan azt sem sikerül felidéznem, mit éreztem, mikor először eredtem a nyomába. Csak az ragadt meg emlékezetemben élesen, mozdulatról mozdulatra megvilágítva, ami a kettő között esett meg.

Az egész folytatás kezelhetetlenül felszínes. Rosszul esik rá a fény, elmosódnak a finom részletek, Svitkóné gyerekei bűnösen elnagyoltak. Rövid időre kerülnek a szemem elé, nem figyelhetem meg kellőképpen, mert a piac bejáratánál egymást váltják, no meg a valutát. Mire megjegyezném az egyik fiú vonásait, akkorra a másik hadarja iszonyatos gyorsasággal a pénznemeket. Pörög a szájában az euródollár olyan sebesen, hogy nem látja az arra illetéktelen. Nem érhetik tetten őket, értik a dolgukat. A közelükben elhaladók, akikről elnevezte őket az anyjuk, csak bámulják, hogyan varázsolják elő a semmiből a szakadt légypiszkos bankókat. Az aprót öntelten az anyjuknak vetik, a különböző monétával eleinte össze is zavarják. Aztán már csak azt adják neki, amit elfogad a játékautomata. Ha indul a jackpot, a bámészkodók soron kívül a géphez engedik a hősanyát, senkinek sincs annyi érméje, mint neki. Dobálja egyesével a villogó gépbe.

A piacon széltében-hosszában azt beszélik róla, reggelente meg nem született fiait dobálja a főbejárat mellett zakatoló játékautomatába. A fémes csendülésekből próbálom megállapítani, melyiket, melyikünket vagy melyikünk gyerekét nyeli el éppen a csillogó-villogó masina. Talán azért nem sikerül a hangokból beazonosítanom a nagyságukat, mert a hősanya testének takarásában csörrennek a gép telhetetlen gyomrában. Hiába kerülöm meg, szemből sem látom jól, mit rejt a keze, mit szorít éppen a markában. A kékes lámpák hunyorgásában achátszerűen ereződik a bőre, ujjai legyezőként nyílnak, csukódnak. Alakja végérvényesen odagyökeredzik a szerencsejáték automata elé, ott terebélyesedik előtte naponta, megbízhatóan, formásan, kifogástalanul, mint egy valóságos szentjánoskenyérfa. A mellette elhaladó piacolók, vásárlók és árusok ugyanúgy keresztet vetnek, ahogyan a piac feletti dombon teszik, amint feltűnik előttük a katedrális tornya.

Svitkóné virágos ruháján duzzadt hüvelyekként lógnak az aranyszálakkal átszőtt zsebek. Majdnem a térdéig lenyúlik anyaguk az állandó súlytól, lehúzza az töméntelen érme. Amint elfogy a markából az érem, azonnal újakért kotor a zsebébe, kimarkol belőle jó adagnyit. Egy-kettő óhatatlanul kicsúszik ujjai közül, földre pottyan, elgurul, nem bánja, egyforma mindegyik, mást nem fogad el a gép. Mind mélyebben, eszelősebben, vakmerőbben kanalaz magába, az erőlködéstől összehúzódik arcán a bőr, aztán örökre elereszti a sóvárgás. Nem bánja, mintha eddig is mindig erre vágyott volna, úgy fordítja ki teljesen váratlanul a belsejét. Már nem kap utána, folyik belőle fehéren megállíthatatlanul. Mi pedig hiába teszünk úgy, mintha észre se vettük volna, hogy egész nap bokáig jártunk a tejben. Odakinn a város rövidesen megtelik vakító fehér cipőinkkel. A csarnokban estére fekete a tejtócsa a játékautomata előtt.


Címkék: berniczky éva novella