A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

Vakvászon


Berniczky Éva



Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, ugyanakkor megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. Valószínűleg semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton újraváltott.


Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil. Az igénytelen borítóvásznat apró szögekkel erősítették a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonanyagokból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett megsemmisülnie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember. Olyan meggyőző sóvárgással szimatolta a virágmintás anyag mögött rejtekező festményt, elhittem neki, hogy kiszagolja azt, amit ezekben a percekben még egyikünk sem lát. Nem is kérdeztem, miből gondolja, önként válaszolt. Ilyesmiben tévedhetetlen, messziről megérzi az ultramarin illatát, tőle készletezték annak idején. Az égen-földön fellelhető egyedüli festéket, amelyből ellenben folyamatosan kifogyhatatlan mennyiségben szállítottak az átkozottak. Az állandó hiányban ezzel telt dugig a raktár, és hiába könyörgött a főelosztónál a többi színért. Higgyem el, emelte rám szomorú ultramarin tekintetét, soha nem kapott mást. Fölösleges volt bizonygatnia, szemének mesterkélt dermedtsége egyértelművé tette, kizárólag királykékkel, a raktárkészleten fellelhető egyedüli festékkel dolgozott a festők mindegyike. Ahogyan modellt is egyetlenegyet tartottak számon, Malvinát. Malvinának és a mással pótolhatatlan festéknek örökre az orrában ragadt a szaga. A Mester rég elporladt, de a közönséges testté visszafejlődő nő továbbra is meztelenül mászkált az udvaron, csak éppen lefesteni nem akarta már senki sem. Mire idáig jutott a boldogtalan raktáros az emlékezésben, szemében folyóssá vált az ultramarin. A festők díjazták volna a tónust, amellyel engem is elkábított. A hajdani raktáros, jelenlegi régiségkereskedő nemhiába szorongatta a látatlan képet a hóna alatt. Miközben pontos leírását adta a szomszédunkban évek óta üresen álló háznak, ahol egykor a festmény modellje lakott. Az élet errefelé mindig is ravaszul rendelődik alá az élettelen akaratnak. Nem volt nehéz dolgom, meséje nyomán könnyedén rendeztem be a modell levetett ruhájának darabjaival a képzeletem.

Malvina közvetlen a bejáratnál hajtogatta szét a virágmintás nyugágyat. Napsütésben könnyűszerrel igazította a világító négyszögre. Borongós reggeleken jóval több idejébe tellett a beállítás. Bár az, hogy mettől meddig vetül a fény, verőfényes napokon is behatárolódott. Az asszony fényfürdője millimétereken múlott. Körülötte a ház benőtte az egész udvart. Először a réseket betöltve zárta körbe, majd felülről fedte be az eredetileg nyitott részeket. A téglák élő sejtekként mozogtak a falakban. Az építmény céltudatosan terpeszkedett, eresztett utólagos tetőket, fölösleges lépcsőket, folyamatosan tákolódtak rá az új és újabb áthidalások, teraszok. Mind kevesebb maradt az udvarból a szabad ég alatt, a nap felé nyitott felület egyre zsugorodott. Mígnem a ház egész környékét teljesen beárnyékolta. A főbejárat előtt alig napozóágynyi rés maradt a szabad ég alatt. Ott, ahol Malvina szétnyitotta a nyugágyat, téglalapnyi darabon tört át a fény. A környezet hangulatához még a nyugágy rosszhangzásánál is inkább illett az errefelé használatos raszkladuska. A ház komorságától súlyos tárgyat nevetséges lett volna a magyar megfelelőjével pilleágynak nevezni, kempingágynak pedig egyenesen stílustörés.

A vázszerű alumíniumlábak nyöszörögve szánkáztak a betonon. Az asszonyt cseppet sem zavarta a fülsértő hang, figyelmét az kötötte le, hogy pontosan a fénycsóva alá illessze az ágyat. Kapkodva gombolta ki virágmintás pongyoláját, sietve lépett ki belőle, hagyta a földre siklani. Mintha vízből lépett volna ki, nem törődött a maga mögött hagyott folyóval. Igyekezett minél előbb végignyúlni a napsütötte margaréták között. Sajnált minden elmulasztott percet, amíg a kiszabott fény, a Mester szemének a sugara, ahogyan titokban nevezte, nem áradt rá. Az időjárás függvényében váltak esetlegessé valamennyien, élők és holtak. Mintha egyik sem ott lett volna, ahová beállították. Malvina feltűnőségébe nem köthetett bele senki, ahogyan a napsütést is fölösleges reklamálni. Ha mindenki napszúrást kap, a nap akkor is tovább süt. Pritula ezért kénytelen-kelletlen megbékélt a helyzettel, hogy az út Malvina fehér testén keresztül vezessen a házba. Nem hozta zavarba, hogy a bejárata előtt, a mesterségesen besötétített udvaron, akár egy vaslakkal feketére mázolt komor színpadon, a felesége idegenek szeme láttára anyaszült meztelenül mártózik meg a neki jutó mind kevesebb napsütésben.

Mi az, mit bámul, most lát életében először modellt? Malvina, ha rácsodálkoztak, gorombán, közönségesen határolódott el saját meztelenségétől.

Lassan megszokták, hogy Pritula, a jól menő suszteráj alkalmazottja, egykori cipőgyári munkás, ahelyett, hogy nehezményezné a pucérkodást, hovatovább elkerülhetetlennek tartja. Ha szabóként dolgozott volna a belváros valamelyik megújult üzletében, bizonyára másként érez. Az ő Malvinája szerencsére tudta, mi a tisztesség, a ruháját levetette ugyan, de a papucsát sohasem, abban hevert el meztelenül. Pritula nagyra értékelte a gesztusát, cserébe belátta, így kell lennie. Párja, aki kora ifjúságától meztelenül töltötte napjait a jeles festő modelljeként, aki csak akkor öltözött fel, amikor mások már vetkőzni kezdtek, ma sem tehet másként. Mert ebben a nyirkos homályban valóban nincs több hely, nincs más idő, tér, alkalom, ahol és amikor a sugarakban fürdőzhetne. Csakis itt és csakis ezekben az órákban kezdődhetett a szertartás. A kapuban megjelentek a cipészmester kliensei, s jöttek utánuk csőstül a többiek, hozták a sarkallni való cipőket, szandálokat, bakancsokat. Abban a tévhitben halmozták fel kupacokban a javítani való lábbelit, hogy ennek a mázlistának jól besikerült, a gátlástalan perszóna hamvas bőréből telik mindegyikük lábbelijére. Holott az a szegény Pritula azt dolgozta fel, amit a műhelyből sikerült ellopnia. Semmit sem változtatott a bejáratott eljáráson, pontosan úgy vette magához a fölösnek gondolt anyagot, ahogyan a környékbeliektől tanulta. Örökös félelmében naponta dobálta át árulkodó szerzeményeit a szomszéd kertjébe. Az ellenőrök rég nem jöttek már, ők ketten a szomszédjával, Hergóval ennek ellenére azt játszották, bármikor rajtuk üthetnek. Végül is Malvina pucérkodása mindkettejüknek a kezére játszott.

Hergó, a leszázalékolt távolsági buszsofőr felszólításra menetrendszerűen ólálkodhatott a kerítés mellett. Homlokát fegyelmezetten a gyalulatlan deszkához nyomta, szemét a szúette fában éktelenkedő lukra tapasztotta. A megvilágításra nem panaszkodhatott, az istennő fényben úszott a sötétségből kiemelkedő Parnasszuson, a raszkladuskán.

Bánta is a leszázalékolt távolsági buszsofőr, hogy keservesen megbűnhődik a felemelő leselkedésért. Estére homloka begyulladt a bőre alá szaladt szálkáktól, feje akkorára dagadt, akár egy görög istené. Bármelyik pillanatban kipattanhatott volna belőle a genny. Hergó nemes egyszerűséggel férfiasságának tudta be az égő lüktetést, s ezért, amikor szomszédja már nem tartott az ellenőrök megjelenésétől, kimondhatatlan hálával dobálta vissza Pritula lopott bőreit. Megbízatása végezté­vel becsoszogott az aranyüzletből hazatérő feleségéhez. Elégedetten hajtotta asszonya ölébe fáradt fejét, hagyta, hogy az okleveles főkönyvelő piszkálgassa, húzkodja ki duzzadó homlokából a teméntelen sok szálkát, és munkaköri ártalomból meg is számolja a végén. Hergó eközben sziszegve káromkodott, így védte ki a jogos kérdezősködést, mégis hogyan került a kerítés szuvas fájából a tekintélyes kollekció a bőre alá.

Az áldásos pucérkodáson, akár az életet adó napfényen érett a földi isten feje, egészen addig, mígnem már Hergóné is megsokallotta. Azzal vett némi elégtételt férje beteges leselkedésén, hogy esténként aranyozott Lenin-szobrocskákat hordott haza a boltból. Óriási készletet szállítottak ezekből a helyre kis figurákból nekik, de a főnöke félt azon a szokatlan filléres áron kínálni, amire az átállás idején egyik napról a másikra leértékelték a rakományt. Hogyan árusíthatta volna kenyéráron a hajdan igencsak becses szobrokat? Attól tartott, esetleg valaki számon kérheti még a szentségtelenséget. Ezért inkább eldugta a vásárlók elől. Ott porosodott az olcsó portéka, míg a könyvelőnő meg nem unta a hivatalos rejtegetést, és érzelmi válságában haza nem csempészte az utolsó darabig az egész kompromittáló rakományt. Esténként, amikor végzett férje szálkáinak a kibogarászásával, leosont a pincéjükbe, s ott, ahol senki se látta, egyesével csomagolta újságpapírba az Iljics-fejeket. Almásládákban rakta szép sorjában egymás mellé, több rétegben, mint a télére nagy gonddal eltett gyümölcsöket. Ebbe a pompás installációba mindannyian beleillettek: a Hergó fejéből kipattant Malvina, a kerítés túloldalán fehérlő valós test, no meg beleillett, természetesen és mindenek fölött az ég maradék nyílásában a Mester szeme.

Beleillett a repkedő raktáros is, aki bizonyítván, hogy az emberi természet megbízható, nem vész el, csak a keresletnek megfelelően átalakul, jelenleg éppen régiségkereskedőként állt az ajtónyílásunkban. A szárnyas férfi hóna alatt a virágmintás anyagba burkolt állítólagos aktfestménnyel figyelmesen hallgatta a történetének további lepusztult, minimál folytatását. Elmondtam neki, hogy Prituláék halála után a házukba Hergóék festőművész lánya költözött a férjével. Nem laktak itt sokáig, mintha csak arra vártak volna, hogy a gyerekeik megszülessenek, röviddel ezután elhagyták egymást, és a házat is, amelyet addigra saját ízlésük szerint jócskán átépítettek. Azóta lakatlanul áll, de a felénk néző ablakban éjszakánként időnként felgyullad a villany. Pedig a házukat nem adták el, üresen áll. Sőt egyre üresebben, valamiért az amúgy is bútortalan szobák, a konyha és a műhelyeik, tovább ürülnek. Vészesen fogynak a szögek a falból, az égők a foglalatokból. Az épület elveszítette eredeti funkcióját, emberek, tárgyak nélkül vált ellentétévé a semminek. Mintha hajdani lakói mesterségét idézve rendeződne hiánnyá. Az, hogy Hergó lánya időnként megjelenik, kitárja az ablakokat, szellőztet, az legalább annyira hozzátartozik az elkövetkező üresedéshez, mintha hónapokig ki sem nyitja az ajtót.

Amikor legutóbb áthozta az örökölt festményt, és megkért rá, hogy őrizzem, amíg pár nap múlva érte nem jön majd valaki, nem gondoltam volna, hogy egyenesen a szomszédos lakatlan épület rejlik a virágmintás anyag takarásában. Pontosabban üressége. Elképzeltem a régiségkereskedőt, amint hóna alatt a képpel hazaér. Elégedetten húzza be maga mögött az ajtót, ledobja viharkabátját, és rögvest nekiáll ritka szerzeményének feltárásához. Szemében az akt látványával türelmetlenül húzkodja fogójával a kis szögeket a ráma fájának a visszájából. Amikor mindegyiket kirántotta, megfordítja a képet, és mintha most lenne ünnepélyes újraavatása, mohón lerántja róla a virágos kartonanyagot. Nem hisz a szemének, nincs alatta semmi. Azért tüzetesen vizsgálgatja. Látom hitetlenkedő arcát. Képtelen eldönteni, hogy amibe ezúttal befektetett, az már a lemeztelenedett vég vagy csak a pőrévé most váló kezdet. Átkozott ultramarin, a szaga tévesztette meg. Mindegy, alszik rá egyet, majd holnap újra megnézi. Hátha tovább üresedik, kevesebb lesz legalább. Behunyja szemét.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2009. jan. 23.


 


Címkék: berniczky éva novella