A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

Madarat pénzéről


Berniczky Éva


Igazán nagystílű vidéken lakom, errefelé fel se tűnik, ha uborkát lopnak a megátalkodottak, annál inkább, ha műtárgyakat. Lopják a képeket, ezzel riogatja olvasóit egyre gyakrabban a szenzációhajhász felszínes sajtó. Olyan mesterséges az egész, a tudósítás, a lopás, a lopás megrendelése, mesterségesek az árak. Nemcsak az ingatlanok árát verték fel irreálisra az utóbbi időben a fölös pénzzel rendelkező vásárlók Kárpátalján, hanem a festményekét is. Azok meg ugye, az építményekkel ellentétben, méretüknél, kiterjedésüknél fogva elmozdíthatóak eredeti helyükről, így aztán el is mozdítják. Pofonegyszerű a dolog, világosított fel képkereskedő ismerősünk, mifelénk, ha valaki nem hajlandó eladni a mások által megkívánt képet, akkor előbb-utóbb elviszik tőle anélkül, hogy fizetnének érte. 

Valahol végtelenül mulatságosnak találom ezt az országos képeltüntető-akciót, ahová festőiskolánkat is becsatlakoztatták. Hajdani kolhozirodák, párttitkárságok, tanácsházák, kórházak, könyvtárak, művházak faláról megrendelésre lopják az egykor szintén megrendelésre festett csendéleteket, táj- és életképeket. Ha soha nem láttam volna a hírekben szereplő darabokat, a híradást olvasva akkor is megjelenne lelki szemeim előtt az ellopott Koczka, Manajló, Kassai, Soltész. Nagyon jók és nagyon rosszak. Valamilyen értelemben mindkét állítás igaz. Legfeljebb az évszakban tévedhetek. Egy biztos, ezek az alkotások megfeleltek a hajdani szigorú pártnak itt a végeken, és megfelelnek az igényes gyűjtőknek, pénzbefektetőknek most a fővárosban. Ahol kikiáltják, s az egekig felturbózzák az árukat jónevű kijevi aukciós házakban, galériákban, elárverezik a bújtatott vagy a nyilvánvaló szocreált. Mintha azzal bízták volna meg a tudatlan alvilágot, hogy gyűjtsék be, és tűntessék el a bizonyítékokat, amelyek többre érdemes festőink jobb pillanatairól és a megnyomorításukról árulkodnak. Mert ugye a kárpátaljai festőiskola remekeit és harmatgyenge darabjait lopják, olyanok, akiknek fogalmuk sincs a helyi művészet értékeiről és holt ágairól. Nálunk különben is előszeretettel keverik a szemet az ocsúval.

Odáig jutottunk, hogy már a honismereti múzeum természetrajzi illusztrációként falra akasztott festményeit lopják. A közelünkből, a várból. A betörésről szóló hírekben három különböző újságban más és más utónévvel illették ugyanazt a piktort, akinek a festményét a másokéval együtt elvitték. Ha a betörő összetéveszthette a profit a műkedvelővel, miért ne fejelhetné meg a tévedést a hírlapíró egy képviselővel. Mintha soha eddig nem hallottak volna Hrabár Sándorról. Való igaz, vidékünk emblematikus tudósát elsősorban nem a képzőművészet berkeiből illene ismerniük. El is keresztelték hamarjában jeles ornitológusunkat Hrabár Igornak egyik helyütt, Hrabár Emánuelnek másutt. Mentségükre legyen mondva, előbbi tényleg festő (szlávbarát emigráns, az Osztrák-Magyar Monarchiából menekült Oroszországba, igazán jó képeket is hagyott maga után, bár megfestette Lenint is, amint egy szabóműhelyben éppen méretet vesznek daliás alakjáról). A másik, Emánuel szimplán politikus (valamikor a XIX. sz. hatvanas éveinek a közepén budapesti parlamenti képviselő volt, mellesleg a festő Igor apja). Valójában a járatlan tolvaj ezúttal nemcsak Boksay, Manajló, Kassai egy-egy festményét vágta ki a keretéből, hanem Hrabár Sándor néhai gimnáziumi biológiatanárnak, a kárpátaljai flóra és fauna legavatottabb ismerőjének, neves ornitológusának a vásznát is. Szépen feltekerte Sanyi bácsi tisztességgel megörökített Hegyi patak-ját, és a jegyzett nagymesterek, Kassai Erdő-je, Manajló Bükkerdő-je, Boksay Vorocsói sziklák-ja mellé helyezte. Majd kitárta a kiállítóterem ablakát, kimászott rajta, és kötélhágcsón ereszkedett le zsákmányával a vár északi falán. Nyomtalanul eltűnt a csalitosban.

Hogy a betörő merre járhat azóta, annak legfeljebb Hrabár tanár úr a megmondhatója, aki feltehetően az örök vadászmezőről is mániákusan szemmel tartja a (jó)madarakat. Élete folyamán gondosan feltérképezte vidékünk szárnyas vadállományát, adatolta a feldolgozott példányokat, feltüntetve méretüket, elejtésük helyét, idejét. A kárpátaljai taxodermisták iskolájának megteremtője százhetvenféle preparált ragadozó madarat hagyott hátra maga után. Ami európai viszonylatban is páratlan gyűjteményéből megmaradt, az itt van kiállítva nem messze tőlünk, az egyetem egyik épületében. Bár a jó Sanyi bácsi kollekcióját eredetileg a British Museumnak szánta, ez sajnos nem jött össze neki. Hiába tervezte úgy, hogy tudományos igénnyel rendszerezett magán(madár)gyűjteményét a mi régiónknál érdemesebb és sok szempontból biztonságosabb földdarabon helyezi el. Tervei nemigen egyeztek a szovjet rendszer ötéves terveivel. Így aztán kitömött baglyai, uhujai, héjái, vércséi, kányái, vadászsólymai, kőszáli sasai jobb híján egyetemünk biológiai karának tulajdonába kerültek. A zoomúzeumban bárki megismerkedhet az élővilágból azóta eltűnt, kiveszett, vagy mindössze néhány száz példányban előforduló madárfaj különlegességnek számító preparátumaival. A biológusok pedig szemléltető eszközként használhatják. Már ameddig, mert ha hinni lehet a szóbeszédnek, egyebek mellett a gyűjtemény legszebb darabjait is folyamatosan lopkodják. Furcsa ízléssel bírhatnak azok, akik otthonaikban dísztárgyként helyeznek el egy-egy kitömött dögkeselyűt.

A fene a gusztusukat. Engem bizony a magam részéről kiváló ornitológusunk műkedvelő festményei is nyomasztottak. A kilencvenes évek elején a Hrabár-villa egy lakrészét karbantartásáért és tatarozásáért cserébe a Hatodik Síp c. folyóirat szerkesztősége bérelte. A szobákban természetesen a háztulajdonos nagyapjának, Hrabár Sándornak a képei függtek. Ha felidézem a falakon elhelyezett festményeket, a belőlük áradó sötétség ma is riaszt. Emlékszem, akkoriban határorozottan féltem tőlük, nem szívesen maradtam velük egyedül. Az volt az érzésem, hogy a képek komor, élettelen erdőinek a sűrűjéből valaki folyton megfigyel, s csak a megfelelő pillanatot várja, amikor végre elejthet. A lombok takarásában már keveri a tartósító port, amellyel majd bedörzsöli a bőröm, már összeöntötte a szereket, kavarja az oldatot, amelyben rostjaimat optimális ideig áztatva tökéletes exponátumot készíthet belőlem.

Egy szó mint száz, ha betörő lennék, semmiképpen sem lopnám el profi taxodermista műkedvelő festményét. A világ jól bevált rendjét nem ajánlatos felborítani. A vad nem lő vadászra. Még akkor sem, ha a világ legszebb valutájával fizetnek a zsákmányért. Merthogy a hírek szerint a Nemzetközi Fejlesztési Bank (IFB) Esztétikai Bizottsága szervezte versenyben idén az ukrán fizetőeszköz, a hrivnya került az első helyre. Ki gondolta volna, hogy a zsűri a világ ötven bankója közül a mi pénzünket ítéli fizetőképessége, kinézete, minősége alapján a legszebbnek, a legerősebbnek. Azok után, hogy az elmúlt évtizedben időnként játékpénzzel fizettünk, több ezerrel, tízezerrel egy-egy vekni kenyéréért, most meg három hrivnyáért már szeletelt rozskenyeret kapunk, örülhetnénk. Feltéve, ha hozzájutunk a számlánkra érkezett fizetésünkhöz, nyugdíjunkhoz. Az ukrán jegybank ugyanis a pénzügyi világválságra hivatkozva zárolta a lakossági valutabetéteket. Mi több, szépségverseny-győztes nemzeti valutánkat is erősen korlátozott (mindössze ezer hrivnya, alig több mint kétszáz dollár) összegben emelhetjük le a számlánkról.

A korlátozások idényét éljük. Bár az ukrán tanügy nem foghatja oktatási világválságra a jogsértéseit, azért hozzálátott nemzetiségi iskoláink felszámolásához. Ezúttal az államnyelv hatékonyabb elsajátítása fedőnév alatt próbálja ellehetetleníteni a tanítást a nem ukrán nyelvű tanintézményekben. Vezetésünk elég furcsa elképzeléssel bír a hatékony nyelvoktatásról. Ahelyett, hogy megfelelő tankönyvekkel, szótárakkal, szakképzett tanárokkal és legfőképpen végre a szükséges módszertan engedélyezésével segítené a feladatukat éppen a sorolt hiányosságok miatt ellátni nem képes nemzetiségi iskolákat, a lehető legkisebbre zsugorítja életterüket. Úgy tűnik, az oktatásügyi minisztériumban azt gondolják, hogy a nem ukrán anyanyelvű diákok az ukrán nyelv ellenében tudják túl jól a fizikát, biológiát, kémiát. Ezért vezetnék be számukra nagy hirtelenjében a szaktantárgyak államnyelven történő oktatását. Nincs pardon, a gyerekeinknek azon az áron kell jobban beszélniük ukránul, hogy ezentúl nem értik majd az algebrát, a földrajzot, hogy alaptudásukban sok-sok fehér folttal érettségizzenek le. Persze aki reálisan látta a helyzetünket, az eddig is sejtette, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, csak abban reménykedtünk, nem előbb, hanem inkább utóbb. Ehhez képest átgondolatlanul, egyik napról a másikra törvénykeztek az iskoláink felett. Az pedig egyáltalán nem boldogít bennünket, hogy az újabb képtelen őrületet nem ellenünk találták ki, hanem az oroszok ellen. Az Ukrajna lakosságának 20%-át kitevő nemzet ellen, amelynek fiai és lányai köszönik szépen, jól elvannak. Többek szerint fütyülnek majd a bűvös 461-es számmal futó törvényre, és az ország tőlünk távol eső másik felében, iskoláikban valószínűleg továbbra is az anyanyelvükön, oroszul vezetik be a tanulókat az integrálok rejtelmeibe. Velünk azonban lehet kísérletezni, mi mindig értettünk, ha nem is a szóból, de az ukázokból. És valahol az elvárás még jogos is, mert tényleg szégyen, hogy a gyerekeink nem, vagy alig beszélnek ukránul. De a jelek szerint az illetékesek amúgy sem ezt szeretnék orvosolni. Mindent összevetve, a fejlemények meglehetősen zavarosak, hiába keresne bennük bárki logikát. Napok óta azon töröm a fejem, hogyan egyeztethető össze az új tanügyi törvény például azzal, hogy az Ungvári Állami Egyetemen éppen most nyílt meg a magyar tannyelvű humán- és természettudományi kar. (Az olcsó beetetést egyébként hatvannyolcmilliós magyarországi támogatás tette lehetővé.) Számomra dolgaink bizarr alakulása egyféleképpen értelmezhető: ezután középiskoláinkban ukránul, a felsőoktatásban pedig, ha valaki úri huncutságból arra vágyik, hát magyarul tanulhatja majd tovább a fizikát. Így válik a kicsinyes intéző nagystílűvé, miközben már megint ránk osztja a vad szerepét. A kérdés csak az, hogy a magaslesen ülő vadász beéri-e néhány remek példánnyal, vagy gátlástalanul kilövi az egész vadállományt.


Megjelent: Mozgó Világ, 2008/november


 


Címkék: berniczky éva hónapló