A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

A kő nem marad


Berniczky Éva


Majd mindig erre tartok hazafelé, pedig választhatnám a menedékesebb párhuzamos utcát, az nem ilyen meredek. Ennek ellenére a napi tízegynehány kilómat csakis lépcsőzéssel és dombra kapaszkodással nehezítve vagyok hajlandó a Korjatovics téri piacról hazacipelni. Gyerekesen ragaszkodom Ungvár legjellegzetesebb utcájához. Mintha azzal, hogy naponta felmálházva legalább egyszer végigszlalomozom rajta, megmenthetném. Pedig mindhiába, mert köveire hullik, szétporlik, eltűnik a lábam alól, elvész a semmibe a biztosnak hitt utca, a Káptalan. A környéken egyre-másra bontják a régi kis családi házakat. Errefelé jó ideje a telkeket vásárolják, az érdeklődők számára teljesen közömbös a rajtuk lévő ingatlan, az értékével, állapotával pillanatig sem foglalkoznak. A belvárosban, a régi negyedben nem ritkán kétszázezer dollár fölött (de hallottam már egymilliót leperkáló vevőről is) fizetnek a lepusztult kulipintyóért, hogy már másnap hozzáláthassanak a ledózerolásához. A megszokott, bőven százéves, vagy olykor korosabb épületek újdonsült tulajdonosai hihetetlenül gyorsan felejtenek. Alig néhány hónap alatt nőnek ki a földből a jobb esetben jellegtelen, rosszabbikban ízléstelen vákuumablakos borzadályok, pöffeszkedve szívják el a maradék nedveket a kitartó öregfák gyökereitől. A villámépítkezések vonzáskörében, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan megbontják az árnyas út kövezetét. Természetesen egyetlen darabja nem kerül vissza az eredeti helyére. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy egyre hevenyészettebben rakják újra az utcát. Szinte megállapíthatatlan, azelőtt macska- vagy kockaköves volt-e egyáltalán a frissiben összedobált szakasz. A gáz-, víz és kábelvezetések, csatornázások miatt felvágott úton a megfejthetetlen hókuszpókuszokat követően soha nem az eredeti burkolati anyagból folyik a helyreállítás. Persze nem azért, mert vadonatúj kövekre cserélik a régieket. Ellenkezőleg, a megbontott rész körül felhalmozott kőkupacok is fogytán fogynak. Láthatatlan kezek igazán mesterfokon végzik az utca eltüntetését. Sebesen hordják el a mozdítható részeket a szorgalmas népek, akiket hosszú évtizedeken keresztül kifejezetten arra neveltek, hogyan tegyék rögvest magukévá azt, ami ideiglenesen nincs rögzítve, kikötve, bebetonozva. Azt gyanítom, hogy a letűnt szocializmus ereje elsősorban és mindenekfelett a megbontatlan, végtelen betontengerben rejtezett. Addig, ameddig mákszemnyi rés nem támadt rajta. Ahol a szocializmus meglazult, a szemfüles környékbeliek azonnal belenyúltak, és szép lassan utolsó cseppjéig széthordták. Nem is szabadulhatunk tőle mind a mai napig. Hiszen nincs széles e vidéken porta, ahová valamilyen formában legalább leheletnyi be ne épült volna belőle. Ilyen furmányosan privatizáltuk mi a szocializmust.

 
Most meg a Káptalant. Ha a környéken megjelennek végre az útkarbantartók, vagy tudom is, kicsodák, a silányság avatatott tudorai, a semmiből és hitvány maradékból varázsolnak tessék-lássék burkolatot. Minek eredményeképpen az út minden megújulást követően inkább hasonlít krumplis földre, mint az ezt megelőző bármikori legrosszabbnak hitt formájára. Ilyenkor sírjuk vissza az eggyel korábbi állapotot. Ennél már a földút is menedékesebb, gondolom, azon ritka alkalmakkor, amikor kivételesen autón egyesbe visszarakott sebváltóval kapaszkodok fel a kaptató művészien előállított gödreinek, mélyedéseinek a peremén lavírozva. A polgármesterünk állítólag arra szokta bíztatni az útjainkra panaszkodókat, hogy próbálkozzanak terepjáróval, azt garantáltan nem veri szét még a Káptalan sem. Talán ebből a megfontolásból vásárolják fel a környékünkön a házakat az utóbbi időben azok, akiknek dzsipekre futja.

Szerintem meg gyalogosan könnyebb és lényegesen olcsóbb végigmenni a feltúrt, gidres-gödrös terepen. Még felmálházva is ügyesebben veszem a minduntalan felvágott, girbe-gurba járdát, mint autóval a helyreállított utat. Sikeresen kelek át az átjáróként lábam elé fektetett ajtótáblákon. Kitartóbban araszolok a katedrálishoz vezető dombon a legelvetemültebb turistáknál, merthogy azok velem versengve özönlenek. Mindegy, honnan indultak. Körülöttem mindenki a várhoz tart. Megfigyeltem, hogy a várak közelsége rögeszméssé teszi az embereket. Valamiért oda kell menni, ahol legalább ezer évvel ezelőtt valamelyik nagyúr erődítményt emelt. Hogy pontosan mikor, az nem is lényeges. A mi várunk felépítésének ideje például a mai napig tartó vita tárgya. Anonymus idevágó traktátumát hol komolyan veszik, hol megmosolyogják. Ha a városi vezetés Ungvár 1100 éves alapítását kívánja megünnepelni, akkor előszeretettel hivatkoznak krónikájára. 93-ban a városatyák már nem bírták tovább a feszültséget, harmadszori nekirugaszkodásra csak megünnepeltették a jó néppel a megbecsült millecentenáriumot. Az, hogy régészeti kutatások eddig semmit sem igazoltak a vár IX. századi létezéséről, különösebben a tudósainkat sem zavarta. Miért akadnának ki rajta az időben ezer évekkel visszafelé igyekvő turistát? Jönnek, özönlenek egész évben, a várdombon sohasem ér véget a nyár. A fényképezőgépekkel, kamerákkal felfegyverzettek azonnal kiszúrják, hogy nem közülük való cipeli mellettük a sárgarépát és a krumplit. Angolul, lengyelül, oroszul, ukránul érdeklődnek, jó felé tartanak-e.  Csak a Káptalanon kell maradnom, úgy érzem, magam is állandóan úton vagyok. Kidolgoztam a lefelé utazást. Lefelé tartok a várdomb mélyében. Olyannyira, hogy mire hazaérek, minden otthonérzésemet elveszítem.

Közönséges helyben maradással kerülök majd akkora távolságra kiindulópontomtól, mint a lányom sajátjától, aki viszonylag filléres pénzből jutott el ezen a nyáron barátaival egy bérelt autón Portugáliáig. Van, amiben kimondottan hasonlítunk egymásra. Akárcsak a lányom, én is tizenkilenc éves koromban mentem világgá. Igaz, vele ellentétes irányba. Míg Csönge most a Pireneusokat vette célba, én a Kaukázus felé tartottam hajdan. Nem éppen azonos lehetőségek és viszonyok közepette bolyongtunk a nagyvilágban. Hála a mobiltelefonnak, mi a nap minden szakában tudósítva voltunk, hol jár a lányunk. Ehhez képest én, még ha akartam volna, akkor sem tudathattam a szüleimmel, merre tekergek a széles Szovjetunióban. Az igazat megvallva, nem is akartam. A lelkiismeretem megnyugtatása miatt küldtem ugyan nekik egy táviratot (az SMS kőkorszaki elődjét), amelyben hozzávetőlegesen hírt adtam indulásomról, arról, hogy elhagyom a krími szanatóriumot, és pár napos utazásra készülök. Gondosan elhallgattam persze valamennyi anyámékat frusztráló pontos (kivel, hová) információt. Értesítésem azonban, hála a szovjet hírközlés megbízhatatlanságának, mintha csak rendelésemre történt volna így, jóval később ért révbe. Szerencsésen megmenekített az utólagos számonkérésektől. Úgy tértem haza kalandos utazásomból, mint egy boldog halálra ítélt, mindegy, mi következik ezután, megérte, majd csak kibírom a lefejezést. Legnagyobb csodálkozásomra azonban, szüleim hazaérkezésemkor azzal fogadtak, milyen jó, hogy végre láthatnak a hónapokig tartó gyógykezelés után. Már egy hete otthon voltam, amikor a postás meghozta a táviratomat. Soha nem örültem ennyire sürgönynek, mint ennek, amelyben magammal tudattam, hogy hetekkel korábban útnak indulok. Jártam-e egyáltalán azokon a helyeken, amelyek élesen bevésődtek emlékezetembe, vagy csak kitaláltam az egészet, ma már nem is kívánom tisztázni. Mindenesetre ráéreztem az egyhelyben utazás különleges, semmivel sem hasonlatos ízére, az idő és a tér variálhatóságának izgalmára. Lassan az is elmosódik, milyen áron.

A dombtetőn, a görög katolikus püspöki palota és székesegyház elé érve azért általában elfáradok. A turistákkal együtt rövidke pihenőt tartunk. A negyedben zajló lázas építkezések közepette ez az egyetlen pont a Káptalan dombján, ahol valódi felújítás folyik. A nyolcvanas években sokat jártam a püspöki rezidenciában, ott működött az egyetemi könyvtár. A szovjetrendszerben betiltott és üldözött görög katolikus egyház azóta visszakapta jogos tulajdonát, először csak a katedrálist, majd a püspöki palotát. Mindkét épületet tatarozzák, nagyrészt már fel is újították. A profi turisták a székesegyház előtt csoportba verődve hallgatják az idegenvezetőt, aki kiokosítja őket arról, ki volt az elvetemültebb, Sztálin vagy Lenin.

Az egész útkomplexus valószínűleg azért hatalmasodott el most rajtam, mert a napokban megkaptam annak a kis könyvecskének a tiszteletpéldányát, amelyen egyebek mellett nyáron dolgoztam: a közreműködésemmel jelent meg magyarul az ukrán KRESZ. Errefelé nem éppen számít mindennapi kiadványnak, de a legviccesebb, hogy irodalmi szerkesztőként írtak rá. Ugyan mi lehet irodalmi a KRESZ-ben? Szerintem kizárólag az, ami kimaradt belőle. Hát a kiszerkesztett részekért van bennem némi lelkiismeret-furdalás, meg azért a szüleimnek küldött sürgönyért, amit magam vettem át helyettük annak idején a jelenleg éppen harcok dúlta, akkoriban még békésnek tűnő Kaukázusból hazaérkezve. Ezért a tétova könyörgés: a mindennapi utcámat add meg nekem ma. Főleg, hogy már azt a Káptalanba torkolló Duhnovics utcai házat is árulják, ahol nem olyan rég még ropogósra keményített apácák laktak. Égető szükségét érzem a vezeklésnek, pedig fájdalmasan világi vagyok, sőt helyzetem ennél is bonyolultabb. Minden becsületes szülő azt szeretné, ha a gyereke úgy élne, ahogyan ő. Ezzel merő ellentétben, mindig olyan szerettem volna lenni, amilyen a lányom. Elvesztem, egyhelyben utazásomban egészen mostanáig fel sem merült bennem a kérdés, van-e különbség a Pireneusok és a Kaukázus között.


Megjelent: Mozgó Világ, 2008/szeptember


 


Címkék: berniczky éva hónapló



Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu