A LEGFONTOSABB OLDALAK:

UngParty és Balládium

Honlapoptimalizálás - Seo Google

Arvisura laptop linképítés:

Budapest nevezetes arról, hogy számos szolgáltatás él jobbnál jobb ajánlatokkal, így például híres a virtuális szerver bérlés és a használt csavaros salgó-polc webáruház, valamint a minőségi pánikbetegséget is kezelő ügyvédi iroda kínálata csakúgy, mint a professzionális sofőrök vezette autók, a kulcs nélküli zárnyitás és zárcsere Budapest 30 km-es körzetében. Elérhető a tömeges sms-kampány optimalizálás - egyenesen a SEO-szakembertől, aki képzett linképítő mesterként képes a weblapok Google-helyezését javítani a találati listákon, tudva, hogy a komplex linkmarketing, honlapoptimalizálás, tartalommarketing és kreatív Google-keresőoptimalizálás segítségével a fővárosi agorafóbia weblapja is mentesülhet a Salgó Oszkár féle magánnyomozók törvényi hatásköre alól a közlekedés zéró toleranciája miatt érvényesített jogvédelem Ukrajnában, Kárpátalján és Budapesten - a Kádár-korszak illegális szamizdat sajtója

» Berniczky | » Balla D. | régi: » Kettenklub | Más: bdk-blog | bdk-versblog

Gravitációs állandó


Berniczky Éva


Már egy éve nem voltam Magyarországon. És nincsenek komolyabb elvonási tüneteim. Kicsit furcsállom. A békés lemondás valószínűleg annak köszönhető, hogy a neten keresztül szinte bármit, bárkit elérek, amit vagy akit szeretnék, engem is megtalál, aki tőlem akar valamit. Sőt személyesen is folyamatosan érkezik hozzánk valaki. Egyszóval házhoz jön, amiért egykor lelkesen utaztam. Kolos és Csönge jóvoltából nemcsak a társaság, hanem a legfrissebb filmek, a zene is. Azt hallgatunk, azt nézünk, amit szeretünk, és azt olvasunk. Hála a Magvető nagyvonalúságának ismét hatalmas ajándékkönyv-csomagot kaptam legújabb kiadványaikból, s a megkívánt régebbiekből. Hajnalonta Bartis Attila első regényét olvasom. A séta hideg kiszámítottsága, kimódolt jelentése a gyilkos gyerekkorból (pontosabban a „pusztítóan felnőttközeli gyermekkor-ból” Balassa Péter kifejezésével, ahogyan Dunajcsik is emlegeti Ex librisében egy tavaszi ÉS-ben), igazán illik mostani kegyetlen, csapongó hangulatomhoz.

 
De ne fogjak mindent az irodalomra, azért azt is be kell ismerjem, hogy történhetett valami, alighanem kiszerettem Magyarországból. És nincs ebben semmi különös, csupán a valaha izgalmas kedves fokozatosan veszített a varázsából, számomra ma több a zavaró benne, mint a vonzó. Elhidegültem, elhidegültünk egymástól. Vagy csak az éppen fennálló vicces akadályok nem találnak már tréfás kedvemben. Ha belegondolok, Magyarország számunkra elsősorban kicsit mindig a határon átjutásról szólt. Az aktuális porondmester, amióta az eszemet tudom, hol itt helyben, hol odaát, hol minkét oldalon egyszerre, rendre meghatározta a meghatározhatót, azt, hogy hányszor és hogyan, mi módon. Minekutána, mint holmi kísérleti egérnek, megmutatták nekünk, boldog átkelőknek az utat az áhított sajtdarabkához, ügyelve arra, hogy kellőképpen megkeserítsék a végkifejlet hangulatát. Úgy látszik, mára belefáradtam a szabadság ízének folytonos elképzelésébe. Kényelmetlenné vált, meglehet, én kényelmesedtem el. Ha kitalálok valamit, akkor önszántamból a magam örömére teszem, nem érdekelnek a kitaposott utak. Ha nem akarom, már senki sem vihet magával, mint ötéves koromban.

Először a szüleimmel utaztam jókora kerülővel odaátra, a tőlünk egyetlen ugrásra lévő világ végére, Tákosra. Most az asztély-beregsurányi határátkelőhelyen keresztül nagyjából húsz kilométert kell megtennünk mindössze odáig. Ezzel szemben első magyarországi utam idejében az előírt kerülő miatt jóval több mint száz kilométert bumliztunk ugyanebbe a kis faluba anyai nagyapámhoz, akiről mi otthon soha nem beszéltünk. A hozzá való abnormális viszonyunk sajátosan keveredett össze a fejemben a hozzá utazás képtelenségeivel. Sokkal később választottam szét és értettem meg külön-külön az embert és a jelenséget. Gyermeki ésszel leginkább annyit fogtam fel az egészből, hogy a nagyanyám szerint gyalázatos és megbocsáthatatlan a Demjén Géza bűne.

Amikor negyvenötben családunkból is elhurcolták a férfiakat, a nagyapámnak sikerült néhány társával megszöknie a gyűjtőtáborból. Meg sem állt a magyar határig, sőt még azon is átevickélt, óriásit változtatva a világ kizárólag jókra-rosszakra oszlásán. Mert miközben nagyanyám elsiratta három apró gyereke eltűnt apját, hites ura a határ túloldalán Jókai-hősként kezdett romantikus új életet. Több mint húsz évig nem adott hírt magáról. Akkor üzent bizalmas barátjával felcseperedett gyerekeinek, hogy él (olyannyira, hogy addigra már az odaát Juliska nénivel, az élettársával nemzett gyerekei, két fia és lánya is felnőttek), és igencsak látni szeretné az előző fészekaljból valókat, jöjjenek, ha tudnak. A nagyanyámat olyannyira sokkolta a váratlan jó hír, hogy többé ki nem ejtette a nagyapám nevét, és mi sem emlegethettük előtte az öreget soha többé. Közvetlen környezetemben, ahol senki nem alakoskodott, finomkodott, nyersen és modortalanul kimondta, amit gondolt, ez bizonyult az egyetlen tabunak. Nagyanyám döntését, akár egy úri család apraja-nagyja, kivétel nélkül valamennyien kínos tiszteletben tartottuk.

Az anyám azonban a hűtlen apa első hívó szavára, a családi törvényt felülírva, mégis felkerekedett. Azután persze, miután Juliska néni, nagyapám egyébként kivételesen hatalmas szívű párja elküldte a meghívólevelet, és az akkori helyi bürokrácia hosszas gondolkodás után áldását adta az utazásra. Az anyám a hűtlenség ellenére látni akarta húsz éve halottnak hitt apját, akire már alig emlékezett. Kíváncsiságán egyáltalán nem csodálkozom, ahogyan a nagyanyám konokságán sem, ezért keveredik bennem olyan arányban, amilyenben a kíváncsiság a már-már beteges tartózkodással. Utólag azonban jóleső elégedettséggel tölt el ez az anyámra általában nemigen jellemző rugalmasság. Az, ahogyan szinte azonnal megbékélt az apja párhuzamos életeivel. Első találkozásukat követően, az akkori hatalom ridegtartásához igazodva persze, élt az évente egyszer engedélyezett kiutazás lehetőségével. Ettől kezdve rendszeresen látogatta új családját. Féltestvéreit, mostoháját a viszonyulási klisék idevágó fordulataival-szokásaival szemben mindinkább megszerette. Olyannyira, hogy ötéves koromban már engem is magával cipelt a nagy útra, hadd lásson végre a nagyapám.

Még emlékszem a kopott barna bőröndre, amelyen a tömött kupékból kinn rekedve majd két órán át zötykölődtem álmosan a vonat előtérében Beregszásztól Csapig. Már ezen az éjszakán tudtam, nem ez az én utam, de annyi bölcsességet még nem sikerült kitermelnem, hogy előre lássam, ennek megismerésére kényszerülök az elkövetkezőkben legbehatóbban. Az út minden kétséget kizáróan engem választott, virágom, virágom. Határtalan gyermeki naivitásban mártózom azóta is: megrögzötten hiszem, hogy változik, ami állandó. Pedig a határon átkelés ócska szimbólumának folytonosan megújuló energiája megszakítás nélkül és egyetlen darabban osztja ránk az időt. Nem szállhatunk ki, ez az utazás valami örökös hatás mértékegységévé vált. Konstans, mint mondjuk a gravitációs állandó. Sokat gondolkoztam már azon, mi a titka ennek a következetes, megfellebbezhetetlen beállásnak. Eddig még nem jöttem rá, mivel szorzódik be az újonnan szerveződő helyzet, amitől aztán a változás ellenére marad minden a régiben. Miközben az országnevek változnak, a város ugyanaz, az utcákat oda-vissza keresztelgetik, a ház ugyanaz és benne mi is. Biztosan azért nem bonthatom szét a körülöttem becsomósodó időt, mert nem rendelkezem akkora tapasztalattal, mint azok a bölcs öregek, akik három, négy, öt államalakulat alatt nőttek, tanultak, dolgoztak, szerettek, gyűlöltek bárminemű helyváltoztatás nélkül. Behozhatatlan a lemaradásom, nem több mint két országban (kezdetben a Szovjetunióban, jelenleg Ukrajnában) éltem és élek ugyanott, pontosan azon a helyen, ahol a változásokból kifolyólag valamilyen értelemben már nem létezem. Mennyivel többet sejthet erről a felfoghatatlan időzónáról a Rózsa utcában a majd százéves Zoli bácsi, akiből a mai napig irigylésre méltóan árad a derű.

Sose, mondta egyszer régen a csapi átkelőnél a szabolcsi határőr, amikor afelől érdeklődtem, mikor vált már zöldre előttünk a lámpa. Újabban az a bizonyos vált ugyan, csakhogy a végre szabad utat mutató szemafor előtt megannyi láthatatlan vaklámpa nyert elhelyezést. És nálunk azzal még a vak is tisztában van, hogy a láthatatlan sorompók veszélyesebbek a láthatóknál. De mit tudhatott minderről a nagyapám negyven évvel korábban? Aki pásztorként csak egy kis falu állatait ismerte, azokat hajtotta ki nap mint nap a végtelen határba. Hiszen a jámbor lélek első közös utazásunkat megelőzően sem számolt többel, minthogy az éjszaka érkező nemzetközi vonatról lekászálódva nem lesz majd mivel eljutnunk hozzájuk, és rostokolhatunk a váróteremben hajnalig, a legkorábbi busz indulásáig. Hát befogta a négy (számszerűleg valószínűleg két, de az irodalmi hiperbola mindenképpen csalásra kötelez) szép ökrét a szekerébe, majd kihajtott velük elénk a kisvárdai pályaudvarhoz. Én pedig ahelyett, hogy értékeltem volna a nemes gesztust, élveztem volna a romantikus utazást, hálátlan, undok kölyökként végignyafogtam az utat. Ahelyett, hogy választottam volna magunknak csillagot, a nagyanyámtól eltanult konoksággal azt hajtogattam, elég, le szeretnék szállni, haza akarok menni. A szekér büdös volt és rázott, a nagyapám pedig pálinkaszagú volt és káromkodott.

Mindez a schengeni vízumról jutott most eszembe, miután Csönge az utóbbi hetekben folyton nyüstöl, mikor megyek már el a konzulátusra. Szerinte nem normális ez a beteges irtózás bennem, ideje lenne beszereznem egy picike kis vízumot, amivel végre utazhatnánk, mondjuk, Tákosra, ahol jóideje senkim és semmim. Egyelőre hajthatatlan vagyok. Szegény nagyapám, ha sejtette volna, mire lesz majd jó az az éjszakai poroszkálás a négyökrös szekéren, milyen védekező immunitást alakítok ki magamban az akkor szerzett élményeimből, biztosan a kora reggeli buszra hagyja finnyás unokáját.


Megjelent: Mozgó Világ, 2008/október


 


Címkék: berniczky éva hónapló



Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu