Kovács Imre Attila1
I. Kinek nem kell és miért a Balla D. Károly regénye
Egy irodalomnak – különösen, ha „lefűződött” és újrateremtésre kárhoztatott – saját nyelvének keresése és kiképzése közben a kritika nyelvét is létre kell hoznia. A kritikátlanság önfeledt állapota ugyan nem zárja ki remekművek létrejöttét, ám erről az irodalom maga mit sem tud, nem lévén olyan meta-szint, amelyben és amellyel (létformáját tisztázó) párbeszédet folytathatna. A kritika megjelenése tehát fejlődésbeli fokozat (fejlődés mint az önreflexió kiteljesedése, és fokozat mint az állapotok közti, értéktulajdonítást is tartalmazó különbségtétel), noha nem biztos, hogy a további fejlemények a lépcsőzetesség modelljét követik (például a teoretikusan érett kritika beolvadhat a szépirodalomba vagy elveszítheti műfaji körvonalait). Amennyiben a befogadói oldal nem folytat szuperlektori tevékenységet, az az irodalmi produkció érdektelenségével és/vagy a recepciók ösztönzetlenségével függ össze. Más oldalról nézve: a kritika rákérdező, kikérdező stratégiáját csak az a kulturális közösség tűri jól, melyben elterjedt, átélt és megbecsült az olvasói szerep.
A kárpátaljai magyar irodalom jelenével ismerkedve egy a fentiek szempontjából tanulságos esetre bukkantam. Balla D. Károly nemrég megjelent első regénye (Élted volt regénye – egy önmagát mintázó torzó, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1998.) errefelé talán szokatlan, éles bírálatot kapott. Két kritikus dolgozatát olvastam el /2/, s rögtön az írások hasonlósága ragadott meg. Miközben eredménytelennek, sőt értelmetlennek mondják a regényként megszerveződni képtelen szövegművet, azonközben egyik sem éli át a kortársat esetleg joggal kínzó hiányérzetet, miszerint nincs jelenidejű kárpátaljai regénytermés. Nem tudjuk mivel „összeolvasni” Balla D. munkáját, mert nincs „lokális” intertextualitása. Erre azt jegyezhetnék meg a recenzensek, hogy a szövegegyetem perspektívájából fölösleges lokalitást emlegetni, a lenni akaró kárpátaljai regény (= kísérleti szöveg) mindig és kizárólag a nagy egésszel kerül diszkurzív viszonyba. Tehát Balla D. teljesítménye nem közvetlen életterének irodalmi „mulasztásaival” mérendő, hanem más szövegtényekkel, és – megfelelő kidolgozottság esetén – önmagával.
Cséka és Rollay Dák fenntartásai közös tőről fakadnak, s abban az egy kijelentésben foglalhatók össze, hogy: Balla D. félrevezeti az olvasót. A közreadott szöveg egészen egyszerűen nem felel meg a címének, mert a megírt regény nincs sehol, csak valami kínos magyarázkodás vonszolódik benne a regényírás ez idő szerinti, és a szerző által megoldhatatlan képtelenségéről. Hol a regény? – kérdezik a regénytől, s mindketten belesodródnak abba az ugyancsak kínos helyzetbe, hogy kénytelenek úgy tenni, mintha rendelkeznének regény-definícióval, különben mi alapján ismernék fel az attól elütőt. Következetes tagadásuk oda vezet, hogy szoros, már-már görcsös összefonódásban maradnak tárgyukkal, vagyis nem sikerül elfoglalniuk a távolságtartás kritikai rálátással és „eleganciával” járó pozícióját, és nincsenek ötletes vagy regényelméletileg releváns megjegyzéseik sem.
Természetesen jellemző (olykor jelentős) különbségek is vannak a két kritika között. Cséka György például nyelv-centrikus, s bár nem törekszik Balla D. nyelvének játékos és/vagy torzított átírására, kiszorítására, érezhető rajta a hatalmi színezetű nyelvstratégia. Ezért „retorikailag” alapozódik meg a feltételezés, hogy a magas presztízsű regény (= kísérleti szöveg) létrehozásának tekintélyképző, lényegileg hatalmi hozadékától igyekszik megfosztani az írót, mielőtt a legitimáló közeg elhinné és elkönyvelné a kötet címében megígért teljesítményt. Cséka szövegének nyelvi viselkedése miatt bizonytalanná válik a műfaja is, a kritikai módszeresség (= nagyjából zárt gondolatmenet) hatáselemként való feladása az elhatárolódó nyilatkozat vagy az aktivista kiáltvány felé tolja el. Így lesz belőle Cséka által is fölülmúlható posztavantgárd dokumentum.
Rollay Dák szolid(dabb) kritikája a regényszerűséget hiányoló, követelő torlódásával előre menekül, állandó előnyre törekedve a visszakérdezéssel szemben, amely végre rákérdezhetne a jó regény titkára. Ez az észrevétel Csékára is áll, de Rollay Dák a forma tekintetében megduplázza az önellentmondást: egyfelől értetlenül, rosszallólag beszél a regény anarchikus szerkesztetlenségéről, szétszecskázottságáról, másfelől pontosan követi a fejezeteket, tárgyalásmódjában ragaszkodik az általa át nem látható szubstruktúrához. Míg Cséka szövegéből posztavantgárd jellemzőket „dekonstruálhatnánk ki”, Rollay Dák a klasszikus modern szempontjaihoz húz, és a szubsztancialista műfogalom képviselhetőségének biztos tudatában széljegyzeteli és zsörtölődi végig az (úgymond) destruktív eljárással összekuszált írásművet.
A Balla D. Károly regényéről írt kritikáknak mégsem ezek az egyezések és különbözőségek adják meg az irodalom- és kritikatörténeti, s kettőt összekötő mentalitástörténeti jelentőségét. E kritikák értelmét abban látom, hogy valami olyasmi ellen védekeznek, amit nem tudnak levezetni (tehát elfogadni sem) a kárpátaljai magyar irodalomból. A posztmodernitás gyanújába keveredett szövegteremtmény sem a posztavantgárd, sem a klasszikus modern horizontján nem elég létező. Miért próbál Balla D. posztmodern regényt szőni-szövögetni, túllenni a Modern lázadó attitűdjén, amikor életérzésében, nemzedéki ambíciókban a világ értelmi körülkeríthetőségénél és fennálló, megbotránkoztatásra alkalmas rendjénél tartunk? Cséka és Rollay Dák disszonanciája az aszinkronitás köszörűhangja, a jelenlévő modern tiltakozása az eléggé el nem hitt posztmodern ellen. A gyanú mindkét kritikában mélyre ásta magát, hogy itt valami maskaráról van szó, kísérleti őszintétlenségről. Van-e ma esélye egy kárpátaljai magyar írónak a fogyasztói társadalom túlérettségének hullámhosszára hangolódni? Ha nincs, akkor az Élted volt regénye tényleg csak „szöveg”, képletesen szólva: a tükörben testét nézegető fiatal lány meglesése. Csékában és Rollay Dákban még él a regény reménye. A posztmodern (mint tudjuk) már a reménytelenségen is túl van.
II. A posztmodern-paradoxon
Arra a kérdésre, hogy egy irodalmi produkció miért állt ki szakírói vagy kvázi-szakírói ellenállást, és mivel szabadítja magára a kritika támadásait, csak részben kielégíthető válasz az, hogy azért mert rossz. Lehet, hogy hibásan mérte fel a lehetőségeit. Az Élted volt regénye kapcsán nem is azt kérdezem, hogy jó-e vagy regény-e a regény, hanem: lehet-e posztmodern műről modern értékrend és horizont szerint érvényes kritikát írni, tudja-e Balla D., mi a posztmodern/3/, hogyan állhatott egy regény Balla D. és a posztmodern közé stb. Mivel nincs naiv (ártatlan) posztmodernitás, ezért a kérdésekre adandó válaszok keresése közben épp' azt az értelmet függesztjük fel, amelyik helyzetünkről és a megtett útról jelzést adhatna. A posztmodern állapot a posztmodern-paradoxon „belélegzésével” kezdődik.
Az Élted volt regényé-nek működési elve John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című könyvének ötletére emlékeztet. Barth kivágat az olvasójával egy papírszeletet, megcsavartatja és a két végénél összeragasztatja (Möbius-szalag), majd az így végtelenített papírcsíkra írt mondatot (volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely...stb.) mint a posztmodern történet alapelvét ajánlja szíves figyelmünkbe. Balla D. egy ilyen Möbius-sztorit csavar a regény elejére, pontosabban egy cirkulációs „teret” hoz létre, amibe bármit belepottyanthat, mert azt a sodrás az alapelvet kikezdhetetlenül megtartó, örök pályára tereli. A kritika kerettörténetként érti félre az epikai perpetuum mobilét, nem tudja, hogy nem szerkezeti elemről van szó, hanem az egyetlen szerkezetről! Balla D. mindent elkövet, hogy észrevétesse a topológiai furcsaságot irodalmilag hasznosító eljárást: Ákos rajza (önmagába visszatérő alagút, amelyben az idő is körbejár, benne a lény, akit eltorzított a tér görbülete, s egyszerre látni minden oldalból stb.) majdhogynem sulykolja az összefüggést.
A Möbius-sztori a következőképpen áll elő: van egy kéziratcsomag, amelynek a lapjai kétoldalasak, és a lapok színe-visszája értékét egy enigmatikus kód írja elő; a rejtvény megfejtése után a tisztázott kéziratcsomó (egy véletlen folytán) újra kétoldalassá válik, ám ekkor kiderül, hogy a feladvány szerzője és címzettje ugyanaz a személy. Eddig meglehetősen egyszerű a képlet: az elfordított kézirat két vége egy személyben „ragad össze” Balla D. találmánya, hogy ezt a posztmodern gag-et beoltja egy posztmoderntől idegen anyaggal, a szubjektum integritásának visszaállítását sóvárgó vággyal. A romantikus Doppelgänger mítosz segítségével megháromszorozza a személyiséget: első és második fokát posztmodern szétesettség, második és harmadik fokát modern, tragikusan átélt meghasadság (ld. az Ákos-regény újrakezdésének kényszere) „köti össze”. A regény szerkezeti bökkenője tehát nem „dobozregény” mivoltában van, hanem a dimenziók illeszthetetlenségében: a személyiség háromfokozatú, az epikum egy Möbius-szalagon cirkulál, ugyanakkor a világ és ellenvilág beállítás miatt a teljes regényanyag egy bináris oppozíciót rejtő szisztéma csapdájába esik (mit szólna ehhez Derrida?).
Az olvasási rutin ösztönzött arra, hogy megvizsgáljam az Ákos-regény szövegegységeinek a kapcsolatrendszerét, hátha az állítólagos véletlen sorrendiségen átüt egy tudattalan(?), benemvallott(?) strukturálási szándék. A szövegegységek nyolc típusát különböztettem meg, s elemeztem az ismétlődésüket. Mondanom sem kell, hogy találtam szabályosságokat, ráadásul a formai szekvenciák összefüggtek a regény gondolati és epikai anyagával. Eltekintve a részletek ismertetésétől, a következő megfelelések adódtak: az Ákos regényé-t a szövegegységek jellemző kombinációi három (nagyjából egyenlő) részre tagolják. Az elsőben a végjáték-motívum (Ákos dadogásai és a pszichológussal folytatott beszélgetések-sakkjátszma), valamint az Ilka-sztorit mindig kísérő, körülvevő üzenetek váltakoznak. Ez utóbbiban úgy kapcsolódnak össze a novellisztikus és dokumentarista elemek, miként az egyre zaklatottabb Ákos tudatában a rossz lelkiismeretet okozó kaland, és Nelli „csapodárságának” a bizonyítékai. A második részben a barát visszaemlékezései lebontják a megszokott kombinációkat, illetve a két nő, Ilka és Nelli „felesel” egymással a szövegegységek között, fölött. A harmadik rész a legszabálytalanabb, és erőteljesen ellírizálódik a dadogások vissza-visszatérő „versei” miatt. Megszámoltam az egy témakörhöz tartozó szövegegységeket is, és meglepő módon mind az Ilka-novella, mind az Ákos-pszichológus sakkjátszma, mind a barát múltidéző monológja (az egyik szövegegységben három beszélgetés sűrűsödik össze, ezt háromnak vettem) nyolc-nyolc töredékből áll. Azok az alakok kapnak (egyenlő arányban!) kiemelt szerepet a regényben, akik nem családtagok, nem tartoznak a rokonsághoz, és Ákos életéből egyszer csak kiesnek. A regény szerkesztett szerkesztetlensége, struktúra nélküli strukturáltsága az Ákos regénye harmadik részének a közepe táján valóban esetlegessé, erőtlenné válik. a szétporladó álstruktúrához gyors kötőanyag kell, az esszé, csakhogy nem a szerkezetekkel bánni-játszani tudó invenció fogyott el, hanem az epikai mondandó. Míg volt epikai anyag, addig a szerkesztetlenség is szerkezetben mutatta magát, amikor viszont elapadt, akkor a szerkesztetlenségnél mélyebb válságba jutott a regény.
Fontos a mesélni tudás képessége; mindegy, hogy miről szól a történet, csak áradjon a mese, érződjön az anyagbőség. A történetmondó kedv sokszor a nyelvben tombolja ki magát. A nyelvhasználat gazdagsága, önmagában gyönyörködő magakelletése csupa „időhúzás”, a cselekmény idejét költőileg felfüggesztő ötletesség. Aztán előfordul, hogy maga a nyelv történik, a nyelv sürög-forog, alakít ki felszíni formákat, s velük játszatja el a „mesét”. A posztmodern a nyelvi héjat csipkézi, s ha mélyebbre akar szállni (ez a kelet-európai posztmodern egyik sajátja), ironizálni kezd. Az irónia a nyelvvel eltakart epika miatt feltámadt lelkiismeret, ezért kesernyés, és ezért élvezeti cikk. Balla D. Károly regényében egy gazdag, játékos, szerteindázó, a maga szélsőértékeinek nekiütődő nyelv helyett köznyelvi „dialektusok” vannak, és csaknem teljesen hiányzik az irónia. Az olajként csepegtetett félmondatok, a csevegéshez használt grammatikai kenőanyagok összekenik a szögletes mondattömböket, és nem csúsztatják a helyükre. Az Élted volt regényé-nek a nyelve nem elég fölényes. Nem elég delfin. A delfin a posztmodern szimbóluma: barázdáltabb az agya az emberénél, de karikákon ugrál át, pancsol és bohóckodik egy cirkuszban. Elemében van, nem a helyén. Balla D. egy elképzelt, konszolidált olvashatóság eszményén dolgozik, de akkor és ott a legjobb, amikor és ahol elfelejtkezni látszik arról, hogy ő most egy nagyon komoly, több évezredes múltra visszatekintő műfajban utazik. A realistákhoz húzó, az ezredvég kedvéért fellazított prózanyelv csak annyit mondhat el a világról, amennyit választott sarkából megfigyelhet. A többire nem talál szavakat.
A posztmodern regény szerzője igyekszik a legjobb társaságban, tehát a legjobb színben feltűnni. Írásába sok idézet, műveltségbéli ínyencség zsúfolódik, így várakozik a szöveguniverzum egy lehetséges konfigurációs pontján a maga aktuális jelentésére. Tehát nem arról van szó, hogy a szerző (= szövegkonstituátor) fitogtatná az olvasottságát, vagy a neoreneszánsz erudíciónak hódolna, vagy szimplán sznob lenne – á, dehogy! A posztmodern szövegteremtmény mutat körbe, csillagképeket, koordinátákat, szögeket és fokokat nevez meg, egy olyan viszonyrendszert, amelynek nem áll a középpontjában, és az is kétséges, hogy ő cselekszik-e, lásd azt a professzort, aki egy tükörrendszer segítségével saját agyát operálja.
Az Élted volt regénye két másik regény összeolvasásából nagy biztonsággal következik: az első Babits Gólyakalifá-ja, a második Kroó András: Az értelem pusztulása. A Gólyakalifá-ból jön a Doppelgänger mítosz modern misztikába bújtatott változata, a személyiség tudathasadás-szerű vándorlása figuráról figurára („a sötét és nyomasztó másik élet most is itt húzódik valahol a hátam mögött, és kísér, mint az árnyék”). Az értelem pusztulása adja a Mű létrehozhatatlanságán rágódó értelmiségi inerciát, és a regényírás képtelenségéről fogalmazott regény önnemző műfaját. Babits (ez kétséget kizáró módon megállapítható) nem örvendezik az autonóm személyiség elvesztésén, és inkább ábrázolástechnikai, mélylélektani problémákra válaszol, nem pedig egy teljesen új, írói működését más pályára állító attitűdöt keres. Babitsnál még kóros, ami később posztmodern lesz. Kroó András méltán (?) elfeledett, de nagyon fontos regénye a magyar pre-posztmodern felfogás- és közérzetbéli hátterét „fecsegi ki”. Még nem elég rafinált, stilizált, tizenhétszer átszűrt, szóval vastagon jön az okos, az írás még el nem fátyolozta, gyöngyházfényű üresség. Kellene írni egy regényt, borong Kroó, a bőrönd már tele van cédulákkal, közben meg elfogy az életünk, s véget ér, hamarabb, mint a tehetetlenségünkben istenséggé emelt, transzcendens Mű elkészülhetne.
Bármilyen textus (= Élted volt regénye) vizsgáztatható, bírálható egy kéznél levő (posztmodern) normatáblázat segítségével, amelyben rendszerint fel vannak sorolva az ismérvek, a kellékek, a másodlagos jegyek, a transzformációk, a határértékek, a satöbbik és meta-satöbbik. Didaktikai szempontból nagyon hasznos egy ilyen táblázat, mert a tömörítés és összefoglalás látszatát (= lehetségességét) példázza, noha pont olyan, mint amikor Aiolosz állatbőrökbe varrva Odüsszeuszra bízta a szeleket. Azt hiszem, hogy a posztmodern mibenlét kimutatásához elegendő, ha megvizsgáljuk: benne áll-e a kérdéses textus a posztmodern-paradoxonban? A posztmodern produkció mindenekelőtt nem elfogadja, közel engedi magához a paradoxitást, hanem saját léte teremtményeként reflektál rá. Az Élted volt regénye szerintem posztmodern írás, de nem a táblázatosan kipipálható kunsztok szerint. Mik (lehetnek) a posztmodern-paradoxonok? Az első úgy szól, hogy minden kombináció lehetséges egy új szöveg létrehozása érdekében, ám ez sohasem születhet meg, mert már minden lehetséges kombináción túlvagyunk. Bizony, végtelen számú lehetőség áll a rendelkezésünkre – az újítás reménye nélkül. A második paradoxon az avantgárd és a posztmodern kölcsönös kizárásában és feltételezettségében való összefonódása, a harmadik a posztmodern önmeghatározásának és önfelszámolásának műveleti egybeesése, a negyedik, az ötödik, a hatodik... A kései posztmodern (poszt-posztmodern, mint az új Új regény) kezdi újratermelni saját létfeltételeit. Látszólag „infantilizálódik”, holott rájött az újításnak a posztmodern szemléleten belüli imitációjára: felejteni kell. Az Élted volt regénye (s ebben rejlik mély iróniája is) egészen egyszerűen feltalálta a posztmodern regényt. Még nem kiérlelt, nem tökéletes, de szép jövő áll előtte. Kész az időalagút, nincs kezdet és nincs vég. A kezdet vége és a vég kezdete – ahogy Joepardy mondaná.
III. A marxizmusnak vége, menjetek haza proletárok!
Balla D. egyik kritikusa kijelenti, hogy az Élted volt regénye „posztmodernnek akar látszani, közben kilóg a vulgármarxista irodalomszemlélet lólába”/4/. Ez annyit tesz, hogy Balla D. alkalmatlan a ma legkorszerűbbnek gondolt kifejezés- és mentalitásforma képviseletére, mert gondolkodását (és egész lényét) súlyos ideológiatörténeti kolonc húzza. Tovább finomítva a kritikus megjegyzését: a szerző /5/ túlságosan tiszteli az anyagi valóságot vagy annak látszatát, nem tud felszabadulni a dologi világ szuggesztiója alól, ezáltal megsokszorozza a művére ható „gravitációt”, minden lefelé esik, ergo tényleg csak jámbor szándék maradhat a középpontjától megfosztott világkoncepció (= posztmodern) regény- (és remény-) béli reprezentációja. Ákos nyilván azért esik le a tetőről, mert részesül az ősbűnből: a vulgármaterializmus rántja le a margaréták boldog-butácska szintjére. Végül kénytelenek vagyunk elhinni, hogy az Élted volt regényé-nek egyetlen par excellence posztmodern részlete van, az a tizennégy sorból álló képfüzér, amely a levegőben tartózkodó (= zuhanó) Ákos vízióit írja le. A többi materializmus. Mellesleg Balla D. akarva-akaratlan megerősíti az így kibontható jelentéstartalmat, miután az anyag karjaiba visszazuhanó Ákossal szemben sem ad esélyt a repülés allegorikus értelmét hordozó regényírásnak. Én ennek ellenére nem érzem indokoltnak a vulgármarxizmus – posztmodern antitetikus sémát, ugyanis a kritikus összekeverte a vulgármaterializmust a környezethez fűződő primer tapasztalatok rétegével, amire archetipikus módon épül rá egy jelrendszer (zuhanás – repülés).
Az Élted volt regényé-nek (és sok más társadalom- és korrajzot tartalmazó írásnak) is lehet egy parodisztikus, az '50-es, '60-as évek pártzsargonját idéző olvasata. Lássuk a példát: Ákos tehetséges munkásember, aki a szorgalmának köszönhetően mérnökségig viszi, de nem érzi jól magát a „fehérgallérosok” között, s inkább a dolgozókkal vállal szolidaritást. Családi élete a mindennapok robotjában mindinkább elsivárosodik. Gyenge jellemű felesége, Nelli enged a tőke csábításának, otthagyja tanítónői állását, és beáll forgatni a pénz iszonyú malmát. Ákos érzi, tudja, hogy az osztályharc befurakodott a magánéletébe, de képtelen öntudatosan cselekedni. Ivásnak adja a fejét, lumpenproletárrá züllik. Gyengesége azonban már korábban is kiütközik: a párt élvonalában küzdő, állami díjas professzor laboránsaként rajzolgatással tölti az munkaideje nagy részét, szemet huny a vámosok megvesztegetése fölött, gyanús pénzváltási manővereket folytat stb. Súlyosbítja mindezt, hogy elfogadja a klerikális reakció rokoni álorcában jelentkező hamis sugalmazásait. Amikor lezuhan a tetőről, már egy munkásöntudatában megrokkant lumpenproletáron teljesedik be az írói igazságszolgáltatás. Ákost a társadalom kíméletlen erői: a mohó kizsákmányolás, a személytelen anyagi viszonyok szorítják perifériára, de ebben ő is hibás. Ingatag, befeléforduló magatartása, a termelőmunkától való elszakadás (művészallűrök!) eltávolítják a pártos értékeitől. A munkásöntudat a nihil martalékává válik.
Körülbelül eddig tart az Ákos regényé-t ideológiailag „rekonstruáló”, játékos kísérlet, amiből azért kitűnik, hogy Balla D. korábban nem kapott volna Sztálin-díjat, hiszen adós maradt a példa, a megoldás, az imperialista önzésnél magasabb rendű proletáröntudat katartikus felmutatásával. Viszont harcos antimarxizmussal sem hozható hírbe, ami (különböző mértékben bár) konok meggyőződése volt a kelet-európai posztmodernnek. Állítólag azért, mert a kommunizmus az utolsó modern narratíva, aminek a dekonstruálása (az önkényt legitimáló mítosz lebontása) minden posztmodern művésznek kutya kötelessége. Egészen addig, amíg a fenevad ki nem múlt, és emiatt az értelmiségi duzzogás vagy megszenvedett erkölcsi dilemma okafogyottá nem vált. Nem hiszem tehát, hogy Balla D. regényében ott kísértene a Birodalom nélküli marxizmus nosztalgiája vagy rosszul elnyomott (lólábként előfittyedő) dogmatikája. Az ő szemléletében az új historizmus megközelítésmódját érzékelem inkább. Nézzük, mit mond Ákos egy helyütt: „No és az ország! Azelőtt mindenki befogta a pofáját, de legalább meg lehetett élni. Csalt, hazudott, lopott utcaseprőtől miniszterig mindenki, mégis funkcionált valahogy a rendszer, Most járatja a száját a sok bunkó, közben dögrováson ipar, mezőgazdaság, minden. Csak a maffiózók profitálnak az egészből. Nem lesz itt normális világ soha már.”
Ez olyan kellemesen bizsergető, zsigerileg helyeselhető odamondogatás egy mérnök szájából, aki olykor elég sokat iszik, aztán a családi élete is tönkrement, meg egy baleset következtében nyomorék lett, szóval tele van tehetetlenséggel és sötéten látással. A kritika, íme, elhangzott, és csudálatosmód mégis a fennálló rendszert erősítette. Igen, a kukorékoló vagy epezöld kirohanásokra nagy szükség van, hogy megszólalhasson egy nyugodt bariton a hatalom várfokáról. Balla D. irodalmilag modellálja a marxizmus utáni önfenntartó, magát saját anyagából foltozó ideológiát, és majdnem sikerül bebizonyítania, hogy a szabályt és ügyeskedést, apparátust és maffiózus üzleti életet, kisebbségi görcsöket és többségi érdektelenséget, magányos erényt és közösségi ösztönöket kavarogtató kárpátaljai konglomerátum rögtön és jegyzőkönyvszerűen regénybe kerülhet mint posztmodern, decentrált „kisvilág”. Az Élted volt regénye ennél valami kiagyaltan többre készült – de azért kilóg a posztmodern lóláb.
IV. Milyen mellei voltak Nellinek?
A regény olvasása és újraolvasása közben (után) határozott véleményemmé vált, hogy tulajdonképpen itt arról van szó, amiről éppen nincs szó, vagyis ami az előtérben tolong, kelleti magát vagy csetlik-botlik, az a szöveggé nem tehető hallgatás helyett áll. Az Agnosztosz-rejtély intenciója szerint nem a szöveget, hanem a „vízjelet” kell elolvasnom, ami a fény felé tartott lapon világos és egyszerű körvonalakkal rajzolódik ki. Az Élted volt regényé-ben úszkálnak textusok, szövegroncsok, töredékek, fragmentumok (a Debrecent elhagyó vonat padlójára szétszóródó rajzok/6/), de ez mit sem számít a nyitottság szempontjából. (A nyitott mást jelent, mint a befejezetlen; a nyitottság alatt a meghatározhatatlannal való határoltság értendő.) A nyitottság a könyv „kinyitottsága” (mint értelmezői munka), és az értelemmel való átvilágítottság által megnyitott minőség-osztály. Mi van a lap innenső- és túloldalán?
Balla D. Károly regényében van egy kül- vagy felvilág; úgy van, hogy kirajzolódik mint távoli, velünk alkalmilag és titkos szándékok mentén érintkező szféra, ahonnan kéziratok és küldöncök érkeznek, és ahová az ideális repülőgépregénynek fel kellene emelkednie. Egy belőlünk kivált, diametrális Ellen-Világ; pozitív határtalanság, amely azáltal határol, hogy kifejt(het)etlen. És van (már-már van!) negatív határtalanság, a libidinózus ösztönvilág, amire Balla D. egy egész regényt hengerített.
Ha lenne feminista kritika e tájon, szavamra, ízekre szedné az Élted volt regényé-t mint szexista, fallocentrikus, a patriarkális metafizikában tobzódó irományt. Kezdené azzal, hogy a regény megszakítása a fülledt biologizmus jegyében történik, hogy testet ölthessen a bozontos szerkezetben, a töredezettség csalitosában egy narrációs hasadék. Ez a kompozíciós „árok” szívja magába a saját kézirata fölött meredő Szerkesztőt, akit a hirtelen felismerés még ugyanabban a szakaszban ellankaszt. A Szerkesztő ravaszul és célzatosan távol tartja magától a nyers érzékiséget, az egyetlen testiségre utaló részlet egy pirítós élveteg leírása (kenyér = test). Aztán végre megértjük – csillan fel a feminista kritikus szeme –, hogy mire ment ki a játék, a Szerkesztő egy regényalakot kreál, Ákost, aki nem más, mint a Szerkesztő önálló létre hívott hímtagja (ld. Gogol: Az orr), vágybeteljesítő irodalmi nyúlványa, a férfiuralom előretolt helyőrsége. Ákos egy pánfallikus kreatúra, akit egyedül Nelli, az emancipált nő tud megfékezni és megtörni. Pedig folyik a harc a nő birtoklásáért. Ákos és Nelli munkaadói is a nő alávetettségéből származó sekélyes férfiörömöt hajszolják, de Nelli kibújik az érzelmi zsarolás és a virágcsokrok fullasztó szorításából. A feminista kritikus szerint Ilka botránykő, csapodár, kibomlott liliomként gőzölgő testkehely stb., stb. És lám, az Ilka-novella egyes részletei külön jelentéssel bírnak: a taxis epizód az elgépiesedett, a szexusra csupaszodott szerelem karikatúrája, a Nagyerdő pedig (az erdő vadjaira való utalással) az állatias beteljesülést sejteti. Ákos balesete tulajdonképpen az impotencia metaforikus kifejezése, míg Nelli úgy használja a férfiakat, ahogy kell: szerszámosládának. Rudi megjavítja a csengőt, kicseréli a biztosítékot, és így tovább. Ha volna feminista kritika e tájon...
Én – mint nem feminista beállítottságú olvasó – mégiscsak érzékelem, hogy Balla D. két részt dolgozott ki önálló egészként a regényben: az Agnosztosz-rejtélyt és az Ilka-novellát. Két „ellenfelet” akart legyőzni: az önnön találékonyságával és képességeivel felruházott alteregóját, és a Nőt, aki másé, miközben őt magát is köti egy kapcsolat. Ilka alig mérhető Nellihez, de pompásan kiegészítené Ákost. Brankovits Ákosnak pont egy ilyen nyuszira van szüksége, aki rábámul nagy, izmos hátára, elcsodálkozik a rajzain, hagyja magába diktálni az unicumot, míg bambácska lénye ösztönösen érzi és élvezi a vadászat minden apró rituáléját. Nellinek meg Misi kéne, a leszegett fejű, megszállott házépítő. Senki nincs a helyén, vagyis mindenki valami nem-nélküli, steril boldogtalanságban kóvályog. Állítom, hogy a regény 141. oldala körül a „fél ország” azon izgult, hogy az a keserves, agyontaktikázott, tipegős-totyorgós násztánc érjen már véget, és Ákos rántsa már le arról az izmos hátáról a kockás inget, tépje le Ilkáról a könnyű kis nyári ruhát, és végre, na lássanak egymáshoz, mert különben itt az erény örök és reménytelenül hülye diadalra jut. És nem valami pocakos-szuszogós kukkolás kedvéért óhajtja mindezt a nyájas olvasó, csak az olvasásba befektetett munkát kiegyenlíteni váró igazságérzet ágaskodik benne.
Mikor idáig jutnak a dolgok, megjelenik a Szerkesztő úr, és a posztmodern távkapcsolóval csatornát vált, mire a szerelmi beteljesülés pihegő-hörgő húscsatája helyett egy norvég természetfilm, vagy egy bútorstílusokat bemutató etűd, vagy egy élő stúdióbeszélgetés következik három öreg akadémikus részvételével. Ezt csak egy regényben lehet megtenni, egy nevelőotthonban, egy büntetés-végrehajtási intézetben, egy olajfúró toronyban az ilyesmiért megölnék a Szerkesztő urat. Hogy nehéz regényt írni?!.. Il-kát a-kar-juk, Il-kát a-kar-juk! És mi az, hogy „a házasság olyan lyukas csónak..., amelyikben ülve eldöntheted, evezni akarsz-e vagy a beömlő vizet kimeregetni, s hagyni, hogy a másik evezzen”? Hol van az megírva, hogy evezéskor nem ültethetjük csupasz ölünkbe az eközben vízmeregetéssel megbízott nőnket?
Konkréttá vált tehát a fejezet elején emlegetett, a nyitottság határoltságáról szőtt gondolatsor: a Szerkesztőnek mindenről az éteri irodalmiság teljesíthetetlen eszméje jut eszébe, az olvasónak meg mindenről az jut eszébe, amit viszont a Szerkesztő nem hajlandó teljesíteni. Fent könyörgés a Műért, lent megsűrűsödött vérű, pornografikus hallgatás. S az, ami e kettő közé ékelődött (Élted volt regénye) nem győzi fogadni és átirányítani a Fel- és Alvilágból érkező asszociációs impulzusokat. Néha belefárad, és nagy csöndesség költözik belé. Titkon azon tűnődik (de tényleg, mert az ország elvesztését is a patkószög alapos beverésével előzhetjük meg), hogy milyen mellei voltak Nellinek?
V. A szerző én vagyok
A posztmodern (valószínűleg) Nietzschével kezdődött, és nem azért, mert Isten halálának kimondásával univerzális ex-lex állapotban lévőnek nyilvánította a világot, hanem mert rosszul jelölte ki az utódot. Az ember nem tudta betölteni a központi értelem és akarat „hivatalát”, és a csalódás kiváltotta szégyellős önvizsgálat átcsapott a káoszhangulat posztmodern szkepszisébe. Isten után az ember körvonalai is kezdtek halványulni, s ez ma alig több, mint Alice köddé váló macskájának levegőben maradt mosolya. Ehhez alkalmazkodik az irodalmi szövegek „szerzője”, amikor lemond az erőszakos írói önérvényesítésről, az autonóm személyes lényegről, úgyis minden hiába. Az önfeladás posztmodern Dugovics Tituszai immár a török nélkül vetik le magukat a mélybe. Kapcsolódnak a hagyományhoz, de nem értik a következő szavakat: győzelem, zászló, hős. Az utóbbival van a legtöbb baj, mert a hős ragaszkodik a nekijáró főhelyhez, ami időközben (a gondolkodástörténet dezintegrációs korszakának folyományaként) megszűnt. Meg is telik az irodalom helyüket nem találó, lődörgő hősökkel és szerzőkkel, akik nem tudják magukhoz ragadni a figyelmet, amióta a posztmodern kíváncsiság mindenütt jelenlevő, szétszórt gyerek-lelkét kellene betölteni. Így hát a hősök, a szerzők és más szerencsétlen alakok a Kultúra nevű emlékparkban győzködik a bámészkodókat, egymástól pár lépésre, a szappanos ládák tetejéről.
Esély sincs a „nagyotmondásra”? Nos, a világnál nagyobbat mondani csak a regényben, a regénnyel lehet. A világ-konkurens műfaj (= modulált szöveg) a helyére állhat annak, ami van, a lényeg, hogy ne tűnjön fel a csere, vagyis a szöveget addig kell gyúrni, ameddig alkalmassá nem válik (a szövegek által való újraírtsága révén) a posztmodern fenntarthatóságának (= képviselhetőségének) a megalkotására. A posztmodern egy kvázi-újrealizmus, és most, hogy lassan tíz éve vége/7/, ezt akár tudhatnánk is. Mire sikerült olyan médiumokat találni, akik minden megnyilatkozásukban ösztönösen és kulturális gátlások nélkül, álmukból felébresztve is posztmodern performanszként viszonyulnak saját életükhöz, addigra elhasználódott és kiüresedett a prodzsekt. Az unalom elleni küzdelem koreografikussá vált, s ha nincs tét, nincs izgalom. Szeretetreméltó sutasággal jön az újrealizmus, hunyorogva szétnéz a világban, és megpróbálja újra feltalálni (ha nem az irodalmat) legalább a kézművességet, na, nem bánom: a barkácsolást/8/.
Balla D. Károly regényében három (nyelvileg palástolatlan) erőfeszítést tudtam megkülönböztetni: az első a Periféria gyanútlan kirukkolása, az előzménynélküliség szabad, ennélfogva bátorságot nem ismerő tanúságtétele, ahogyan épp' az irodalomcsinálásra szedi össze az erőit. A második a posztmodern „feltalálásának (elsajátításának?) az alapérzéséből nagyon is következő penzuma. (Azért, hogy ne változzon semmi, nagyon sokat kell dolgozni; ahhoz, hogy a posztmodern létezés szakadatlan újrakombinálódásként fenntartható legyen, szünet nélkül kombinálni kell.) A „rendszer” bármely pontján ugyanakkora tudás áll a rendelkezésünkre, ha szorgalmasan belepermutálódunk a kozmoszba. A posztmodern tétje és létfeltétele a megszületett újjászülése (ki az anya, ki a szerző?), a replikátumok duplikálása. S ebben a posztmodern nagyon hasonlít a Vörös Hadseregre: mindig újabb és újabb katonát tud állítani a halál ellen. Egyszerűen letorkolja a Halált. A harmadik erőfeszítés, ami szálkás izomkötegként dolgozik a regénybőrben, a barkácsolás (Claude Lévi-Strauss) koncentrált tevékenységére irányul. Balla D. talált, előhalászott, ölébepottyant, guberált, cserélt és hamisított szövegalkatrészekből csinálja az új gépet (repülőt?) egy megálmodott konstrukció alaksejtelme szerint, s az már ugyanmindegy, hogy sílécből, bányászlámpából és fejőszékből barkácsolja össze az áhított masinát, csak föl, föl, új horizontok felé (és fölé).
Az Élted volt regényé-ben ennek megfelelően van egy „kisebbségi” Ákos (ügyes pénzváltó, munka mellett, sok utazással tanul tovább, kísérletezik egy anyaországi felvételivel, egyáltalán életrevaló, nem fut el a kaland elől stb.); van egy „posztmodern” Ákos (a hangulatok úgyismindegy-pluralizmusa, a tudomány és a művészet egybemosása, a metafizikus gondolkodás naiv dekonstrukciója stb.); és van egy „barkácsoló” Ákos (a dadogós szövegek előadója). Balla D. megkísérelte összeállítani a negyedik Ákost is mint az előző három Ákos foglalatát. Benne forrt össze a határszél szimbolikus figurája és posztmodern szkepszistől áthatott, de az újnak „elébedadogó” regényalak. A negyedik Ákosra azért volt szükség, mert a „szerzőséget” csak egy megfelelően összetett és bonyolult személy gyöngítheti, ellenpontozhatja. Ákos/4. lett volna az igaz Doppelgänger, de nem sikerült, tehát le kellett esnie a tetőről, hogy nemsikerültségének sorsbéli jegyei is legyenek. Csakhogy ez a leesés tette igazán önállóvá Ákos/4.-et, aki az Ákosokkal mit sem törődve elkezdte (újjá) szervezni az Élted volt regényé-t, föl-alá száguldozott tolószékével. Meg kellett tehát ölni (nem a semmiből előrángatott öngyilkossági kísérletre célzok), el kellett tenni láb alól, s ez úgy történt, hogy tolószékestül, mindenestül belepottyant az önmagát tápláló, önmagába folyton visszatérő időörvénybe, amiben a Szerkesztő is ott evickél, csak a gyűrű túloldalán. Ákos/4. most már vígan cirkulál az időalagútban, üdvözült arccal pörög a tolószékében, a földi dimenziók között maradt Ákos-variációk pedig saját romjaikon ücsörögnek.
Azaz mégsem, van egy kivétel, Ákos/3. A dadogós. Szövegének tagolatlansága egészen a versig bomlik. Sőt, megkockáztatom, hogy a végjáték dadogásai versben íródtak (Balla D. a számára kézenfekvőbb közlésmód miatt több drámát tud előcsiholni a monologikus töredékekből, mint a pszeudoplatonikus dialógusokból), s nem véletlen, hogy Ákos/3. verséből tudjuk meg, hogy mi valójában az „Ákos-paradigma”. A „barkácsoló” megtalálja a káosz forgatókönyvét, a vasúti menetrendet. A debreceni kórházban hallgatja, hogy közlekednek a vonatok a közeli vasútállomáson. a sínek kötik össze a múltat a jelennel (boldog gyermekkorát jelenlegi elesettségével), az irracionális csapásokat, magánéletének megbomlott kisvilágát a mégiscsak érvényes Szabállyal. Jönnek-mennek a vonatok, fogadja és elbocsájtja őket, hallgatja a kerekek kattogását, a Rend lüktetését. „Elmegy, de nem tőlem – késik, de nem én várom.” Ez a regény művészi csúcspontja.
Kár, hogy ebben a terjedelemben (amelyet ez az írás megenged) nem térhetek ki Balla D. Károly „barokk” vonásaira: hogyan keveredik művében a szabály és a titok, hogyan alakítja át a világ – óramű barokk képzetét a világ – vasútállomás modern metaforájává, miként hoz létre egy szekularizált monadológiát stb. Ha lesz erre vonatkozó újabb regénye, akkor felveszem az itt elejtett szálat.
JEGYZETEK
1. (A kontextus) Amolyan „átutazóként”, tiszteletbeli szórványmagyarként (a nemzet garabonciásaként?) időzöm Ungváron, munkákkal és restanciákkal rakottan. Két-három jól bejáratott útvonalon kóstolgatom a várost, így szelek belőle újabb s újabb darabot. Cseh kockakő, ómagyar kúria, foszladozó, koravén irodaház. Ungvár alighanem az Európa peremébe kapaszkodó szegénység fővárosa. Nyomorúság is van, de több a szegénység: a túlélni akarás, a kuporgatás, a kis célok körül hemzsegő ravaszkodás, a négy égtájnak süvegelő haszonlesés. De azért majd mindenki oldalán ott bököd az elveszett nemesség láthatatlan kardja, míg az elirigyelhetetlen máról-holnapra élés papírkoronáját ellensúlyozza a fején. S ahhoz is eleget voltam már itt, hogy rácsudálkozhassak a kétféle gazdagságra, amely vagy titkos és veszélyes anyagcsatákon át küzdötte magát a város fölé, vagy a lelkekbe ásva világít az oda bebocsátottnak. Bizony, jó Ungváron lenni, a végek nagy Egyetemén. Én itt képezném tovább a civilizáció Sonntagskindjeit, marasztalnám őket tintalevesre és papírgaluskára, hadd szokják a komisz tanító (Élet bácsi) pálcacsattogtató kirohanásait!
A bámészkodásnál, ami szemre ártatlan dolog, jobban izgat, hogy ugyan miféle kultúra terem ezen a „sziken”, milyen organikus ábrákba hajt ki a sovány napsütés, a megkoplalt földsók és ritka nedvek közepette? Léggyökereket ereszt talán, a málló beton terepszínéhez szürkül, s nem-látszani igyekszik? Vagy titkos színeket robbant az égre, s büszkén feszít a tisztáson, amelyen néha átüget egy rövidlátó nyuszi, máskor egy fejét lógató, öreg szarvas, vagy egy sörtéktől lefüggönyözött szemű, a cserjésbe máris tovarohanó vaddisznó?
Ígyen rakosgatom egymáshoz a szavakat, ihlető messzeségben a tapasztalattól, amikor Csilla (tanszéki nő), félreértve hamleti szerencsétlenkedésemet, egészen egyszerűen elcipelt a Vár utcába, Balláékhoz. Tessék, kezdjünk egymással valamit, legyen súrlódás, fényjelenség, méla bugyborékolás, interferencia, tehát konkrét (drámai!) tapasztalatcsere, mert Károly (a Balla D.) kultúracsináló manus, és ez itt éppen Kárpátalja, ha eddig nem vettem volna még észre... Engem a praxis egyszerűsége mindig összezavar (honnan tudja a tűzszerész, hogy az időzített bombán a piros vagy a fekete drótot kell elvágni?), megittam hát a Károlyék gyümölcsteáját, amelyet öblös, derék bögrében kaptunk, úgyhogy a borostyánszín tea tömörebbnek, szinte rostosnak tetszett. Jó ital volt. Amikor a szájamhoz emeltem a bögrét és az orromba szállt a könnyű aroma, az egész szobát ezen az egy korty teán keresztül „kebeleztem be”. Károly felesége főzte, kicsi, erős asszony.
Ekképp üldögéltünk a Vár utcában, valami magától értetődő, éteri irodalmiság nyugalmas légkörében. Károly apukája közénk telepedett, Csilla a fáraó legkedvesebb rabnőjeként mosolygott, és a szobanövények (ha voltak) abszolút átérezték a növényi boldogság összes jelenlévő formáját. De komolyan! Ehhez képest szögletesek és durván anyagszerűek voltak a kuckóból előkerülő folyóiratok és könyvek, amiket Károly az idill csúcspontján a kezembe nyomott. Megvannak a bizonyítékok! – dőltem hátra elégedetten. De mire? – görbedtem föléjük, s túrtam a tiszta lapok közé. Meghát, jó lenne, ha írnék valamelyikről, mondta Károly. Aztán elmagyarázta, hogy jó lenne, ha írnék valamelyikről. Persze, örültem elébe újabb munkámnak, persze, ígértem meg a tiszta gépiratot. Természetesen, bólogattam értelmesen, de már éreztem, hogy elindul bennem az a lassú, szervezeti átalakulás, az a zsibbadáshoz hasonlatos metamorfózis, amely az írást közvetlenül megelőzően hatalmába kerít. Írni fogsz, döntötte el odabenn ez a bontakozó új erő, a Farkasember, Nosferatu vagy bármely más alakváltó feneség, és kezdte újragyúrni a velem azonos, krumpli orrú tucatürgét, akinek közönségesen látszani szoktam.
Amikor elköszöntünk Balláéktól, már egy vastag és lomhán ide-odalendülő sárkányfarok repedt ki a nadrágom ülepéből (a közelítő írás izgalma felgyorsította a folyamatot), a háziak udvariasan úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre. Komolyra fordítva a szót: köszönöm a meghívást az ungvári irodalom asztalához. Az alábbi dolgozat enélkül érthetetlenül alkalminak tűnne.
2. Cséka György: Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király. Véletlen Balett, 1999/1. 84-86. old.; Rollay Dák Béla: Mégis, kinek a regénye? UngBereg, 1999/1. 50-57. old.
3. Balla D. Károly a Négy kísérlet a megújulásra (UngBereg, 1999/1. 64-73. old.) c. kritikájában a következő hangütésbeli jegyeket társítja a posztmodernhez: rezignáció, cinizmus, pózok és manírok hangsúlyossá válása, „laza” trágárkodás és „direkt” erotika, a nagyvárosi szubkultúra beszüremkedése; a formai – stílusbeli ismérvek pedig: nyelvi leleményesség, szójáték, poénokra épülő humor és irónia, kicsavart idézetek, „jópofaságok”. A kritikus számot ad valamiféle teoretikus tudásról, az író viszont megránthatja a vállát: „Hogy őszinte legyek, sohasem értettem, mi az a posztmodern” (Raymond Federman).
4. Cséka, 84. oldal
5. Roland Barthes fejtegetéseivel szemben én feltételezem a szerzőt, „aki” az olvasó szempontjából úgy jelenik meg, mint rejtett (vagy kevésbé rejtett) intencionalitás perszonifikációja. A Szerző túlértékelésének az elméleti modellre is visszaható, nyomasztó hagyományát nem lehet kiiktatni egy „halottkémi” jelentéssel, különösen úgy, hogy a halott kifejezés a megöltem vagy próbálom megölni helyén áll.
6. All Poetry is a reshuffling of a pack picture cards... (Tom Stoppard)
7. 1991-ben, Stuttgartban gyűltek össze a posztmodern egykori meghirdetői, hogy egy okos szemináriumon visszavonják teremtményük létjogát (= megvonják tőle szóbeli hozzájárulásukat). John Barth, Malcolm Bradbury, William Gass, Ihab Hassan és Raymond Federman elparentálta a posztmodernizmust, aminek a sírján (állítólag) majd minimalista neorealizmus fog teremni.
8. Barkácsolás „bricolage” értelemben. Claud Lévi-Strauss fogalma szerintem alkotáslélektani beállítottságra vall, a bicolage egy kultúrtörténeti perspektívába helyezett kreativitás-fogalom.
